Lefutottam a maratoni táv hatod részét. Csak, gondoltam egyet és
reggel elindultam a körút irányába, és tettem ott egy karikát. Nem
tűntem edzetlennek. Három hete gyalogoltunk 42 kilométert Ózd
környékén. Mindig, mindenhová biciklivel megyek. De, ez a körútfutás
kissé nehéz volt elsőre. Másnap, gondoltam, hogy akkor ezt még
gyakorolni kell. Mentem, futottam. Sokkal jobb is volt, mint előző nap.
Hát, akkor ebből most már rendszert csinálunk. Mentem harmadnap is.
Azt azért hozzá kell tenni, hogy első nap csak 18-19 C lehetett,
a harmadikon már 24. Annyira kellett az oxigén, hogy nem volt annyi időm,
hogy nyeljek egyet, mert már a vérem elszállította a kapott oxigént és
újabb adagot kért. Szóval, ez nagyon kemény így. A szívről nem is
beszélve. Alig győzte a rengeteg munkát végezni. Hát, ő ehhez az
igénybevételhez nincs hozzászokva. Majd most lesz! Örülhetne az
öreg Schirilla Gyuri. Ő, ugyanis azt mondta, hogy az oxigénhiányos
állapot a nagyon tuti. Na, ebből van néhány a hét kilométer alatt.
Három nap után már be is iktatok egy pihenő napot. Csak azért,
mert szombaton teljesítménytúra ismét (30km). Nem mintha nem bírnám
a terhelést. Csak hát, vannak itt problémák szervi téren. Aki a koromra
próbál gondolni, annak egy jobb mutatóujj, ingatva. Ez a probléma
reggelente érezteti fájós hatását. Az előző napi álló munka után is kissé
megfontoltan teszem meg első tizenpár lépésemet. A futást követő reggel
ez a fájdalom, boka tájékon csak erősödik. Egyre keservesebbek a
reggeli indulatok/indulások. Mivel a futással terveim vannak, én inkább
a futómű, szakember általi meggyógyítását céloztam meg. Ma fel is
kerestem, régi jó ismerősömet (természetes gyógyász), de miután
mindenkinek van valami baja, velem nem tudott most sokat foglalkozni.
Gyanakvása nem jött be, miszerint húgysav van az ízületekben. Meg,
beszélt koleszterinszint mérésről. Hát, egye fene. Mivel, ezen csúfságok
általában állati eredetű táplálékkal sodródnak embernek ereibe, én mindig
arra gondolok, azzal igazán nem lehet gond, mikor már több mint, 22 éve
nem eszem ilyen étkeket. Annyit azért sejtettem, hogy a húgysav tette
tönkre a térd ízületeimet. Na de, most meg lesz úgy renoválva, hogy
talán még talpra is tudok majd állni reggelente.
Még, egy pár évvel ezelőtti futó sztori, és aztán nyomást kell gyakorolnom
az ágyamra. Szóval, néhány éve láttam egy új sportot a tévében. Nem is
a sport volt új, hanem a módja. Úgy becézték, hogy „kutyafutta”.
Na, végre, hogy kitalálták nekem mi a hozzám illő sport.
A hosszútávfutó magányosságát enyhítendő. Vigyél társat magaddal!
Legyen az, az ember legjobb barátja. Hámot kell a kutyára helyezni.
(Olyat még nem is láttam a szaküzletben, amit ott mutattak. Így hát
vettem egy valamilyet.) Kell még egy derékszíj (azon egy karika), és a
kétméteres futószár. Ezzel vagy összekötve a kutyusoddal. (köldökzsinór)
Ezt gyakoroltuk hát a város körútján. A kezdeti vágta elég hamar futássá,
majd kocogássá szelídült, és egyre gyakrabbak lettek a technikai szünetek.
Szimatolás, üzenetküldés, a másik nemű kutyusoknak (itt jártam, köves-
sétek a nyomokat, ha látni kívántok). Viszonylag rendszeresen csináltuk
anno, ezt a fajta futást, és megfelelő önbizalmat ébresztett bennem.
Egyszer (okát már nem tudva), úgy indultam, kutya nélkül a boulevárdon.
Rendszeres futó vagyok, baj már nem érhet. Néztem a hőmérsékletet (23 C ).
Átlendültem a táv felén, amikor úgy éreztem már nem bírom tovább.
A test már befejezné a kemény terhelést, de az agy a főnök. Feladni?
Nem! Megyünk tovább. Ekkor fedeztem fel egy mentő autót, egy utca
torkolatában. Jól van. Gondoltam. Már várnak rám. Már csak addig
kell kibírnom. Mikor közelebb érek, látom, már az oldalsó tolóajtó is
tárva vagyon, csak be kell vetődnöm oda és el is látnak rögvest azonnal.
Elsősorban oxigénből volt fogytán a készlet. Megérkeztem. Akkor látom,
hogy a mentő ápoló ül a tolóajtó nyílásában és bőszen dohányol. Pfúj! Alex,
itt még nem kell megállnod. Ha már meg kell dögleni, akkor ne a dohány
füstje tegye ki a pontot a halotti bizonyítványra. Téptem tovább a métereket
magam alól, mígnem egyszer csak haza vagyok érkezve. Megcsináltam!
Élve maradtam, és még a bagó füsttel sem kellett hosszabb időt együtt töltenem.
Letéptem magamról a pólót (ha volt egyáltalán), és egy gyors zuhany
következett saját lével. Erre sem emlékszem pontosan, de ma is ez történt,
szinte azonos légfokon. A kilencvenes évek, első felében fokozatosabban
kezdtem én futni. Hetekig futottam csak három kilométert, aztán hatot.
Később körút következett, majd egy még tágabb kör a város körül, és
hét végén tovább nyújtottam a távot, egészen 12 kilométerig. Most meg
az alsó két lépcsőfok ki lett hagyva, mivel esténként látom, milyen emberek
futnak a körúton. Ha ők bírják a teljes kört, akkor az, nekem sem lehet gond.
De, hát ki tudja, mekkora távot tesznek meg a teljes körből?
