Úgy kezdődött, hogy megkérdeztem Iwiw-en Kelly-t, hogy
a telefonszám, ami ott szerepel, az most az aktuális?
Válaszban igenlő jelet kaptam, majd egy kérdés mellékelve:
Alex nem jössz velünk túrázni Ózdra? 42 km. Válaszomban
egy kicsit kérettem magam. Nem túráztam már 8 éve.
Közben emésztettem a gondolatot elmémben, hogy ez
mekkora kihívás nekem és időközönként meg kell méretnie
az embernek magát, mennyit bír. Aztán, a dolgok együttállása
is azt sugallta, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy
visszatérjek a hegyeket taposó emberek kicsinyke táborába.
Igent mondtam, és megegyeztünk, hogy reggel 5-re itt lesz
értem. Számolgattam, hogy mikor is kell kelnem, hogy kényel-
mesen elkészüljek. 4 óra. De, hogy biztos legyen a dolog,
legyen ¾ 4. Be is állítottam az ébresztőt 4:45-re. 4:15-kor
felpillantottam az órára. Semmi gond, még van fél órám.
Barátnőm sms-e furakodott telefonomba 4:25-kor, hogy
rosszul volt és ügyeletet kellett hívni. Írtam választ neki, majd
egyszer csak jön az ébresztő. Semmi sokk. Ébren voltam.
Keltem is nyomban. Írtam még egy sms-t és a küldés
pillanatában láttam meg az érintőképernyő legtetején,
hogy 5:00. Hű, az anyja! Pedig még enni is akartam.
Alig, hogy felfogtam balgaságom, már csörgött is a csengő.
Remélem, most megtanultam, hogy ha a percek oldalon
15 percet visszatekerek nulla perctől számolva, akkor az
órákból sem árt vissza venni egyet. Jártam én így már a
videó beállítással is. A baj csak az, hogy nem fogtam fel
mit lát a szemem. Na, de menjünk tovább az elkezdett
történetben. Kaptam magamhoz, az előző este elpakolt
(szerencsére) táskát és kamerát, majd bevágtam magam
a Thalia nevű füstképzőbe. Mikor társaimat látom táplál-
kozást kezdeményezni, a gyorsan suhanóban, én is elgon-
dolkodtam, mikor is kellene két, nem túl nagy szenyámat
fogaimmal kapcsolatba hozni. Mivel, arra még emlékeztem,
mennyire nem kellemes trappolás közben még a rágó-
szervekkel is dolgozni, én is akképpen döntöttem, hogy
egy egység energiát én is betöltök. Vitamin gyanánt egy
almát gurítottam még, ami a fogmosást is hivatott volt
elintézni. Megérkezés Ózdra, kinek-kinek apró elintézni
valója volt, mint cipő, ruha csere, naptej, kullancsriasztó.
Én, gyakorlatilag készen szálltam ki az autóból. Megerő-
sítettem a cipőm fűzőjét (kettő görcsre), és egyúttal
elvégeztem a bemelegítést is. 600 pénz a nevezésre.
Indulási időpont rögzítve. Uccu neki Barnabás! A par-
kolót elhagyva kb. 200 méter megtétele után kértük az
első segítséget, egy öreg bácsikától. Kérdezte merre
felé haladunk. Egy cirokseprűvel intett bennünket irányba.
Miután megtudta a következő állomáshely nevét, azt
mondta fel kell szállni a buszra. Mondtuk, nem. Mi gyalog
megyünk, de mivel szükségünk lett volna helyismeretére,
javasoltuk tartson velünk. Gondolta, hülyék ezek és elköszönt.
Mi meg beugrottunk a vadonba. Az előző napi kiadós
zivatar még ott figyelt a hónalj csiklandozó aljnövényzet
szárán, levelén. Ami vizet/párát mi nem vertünk le, azt a
gyorsan dolgozó nap intézte. Hosszasan bolyongtunk eme
flórában, egy alkalmi ösvényen, amit előttünk haladók vagy
szervezők csaptak nekünk. Figyeltük a kék jelet és jobbára
irányba tartottuk csoportunk szekerét. Mígnem megint egy
településen találtuk magunkat. Nem mentünk gyorsan, de
mégis túlszaladtunk a kereszteződésen, ahol kellett volna
tenni egy balos fordulót. Valami belső hang mégis szólt
valakinél, hogy rossz az irány. Nálam nem szól, mert én
még haza is GPS-szel járok, annyira nem tudok tájékozódni.
Valami sugallat mégis volt bennem is, mert nem túlzottan a
haladással foglalkoztam, hanem a túra (képi) dokumentálása
volt elsődleges számomra. Gondoltam majd futok egyet a
népek után. Mit az nekem. Aztán egyszer csak utolértek
engem, mivel visszafordultak. Ellenőrzési pont következett,
a helyes irány megtalálását követően. Utunk során volt ilyen
vagy 10. Az elsők egyikén, egy srác olyan részletesen
elmondta merre kell mennünk, hogy szervezőnk, vezetőnk,
sofőrünk vállára tenyerelve kérdeztem: rögzítetted Kelly?
Némi örülés poénkámnak és a srác rövidebben elmondta
még egyszer.
Szintén egy kis településen járva betértünk
egy romos épületbe, mivel az itinerben egy rom templom is
szerepelt, mint tájékozódási pont. A látvány siralmas volt.
Szerintem zsiványok tanyája lehet az épület. Mikor jövünk
ki egy másik nyíláson (régen bejárat), látom a feliratot:
életveszélyes, belépni tilos! Sebaj, mi már kifelé érkezünk.
Végül a helyiek mondták, hogy az a kultúrház volt szebb
napjaiban. Nekem gyanús is volt, mert toronynak nyomát
sem fedeztem fel. Ezen kitérőknek, tévedéseknek köszön-
hetően ért minket utol, egy, közel egy órás (55 perc)
késéssel induló hármas Nyíregyházáról (Gabi, Ági, Gyuri).
Néha lemaradtak, néha mi, de pár perc különbséggel
érkeztünk vissza abba a parkolóba, amit már nagyon
kívántunk újra látni. Innen jut nekem eszembe, hogy a
nagy kínok és keservek futamában, mennyire átalakulnak
a vágyak az emberi agyban. Apró kívánságok lettek ott
emlegetve, mint Coca Cola, tonik, limonádé, kávé, sör (?),
jakuzzi, lavor hideg víz, miközben én csak egy pofa, kelle-
mesen hideg vízre költöttem volna magammal vitt maréknyi
aprómat. Aztán, mikor egy krimó, tárva nyitott ajtaja figyelt
felém, én csak leültem a bicikli pányvázóra és hűvösben
vártam a gyöngyöző flakonú italokat vevőket, hogy tova-
döcöghessünk, a megmaradt utolsó pár kilométerre, ami
végül olyan meredekre sikeredett, hogy óvatosan kellett
lépni a végén, hogy ne tapossuk le a nyelvünket. Szintidő
teljesítve lett, oklevél, jelvény megkapva, 10-12 deci ásvány-
víz utántöltve. És az utolsó 20 kilométeren, egyre növekedő
1-1 vízhólyag megsimogatva. Próbáltam nem gondolni fáj-
dalmakra, még egy öt méteres futást is bevállaltam, hogy
ne csukódjon előttem be egy ajtó. Szóval, nem adtam meg
magam. Mikor azonban kiszálltam itthon az autóból.
Túratársam, Zoli szóvá tette a hátsó ülésről, milyen különös a
járásom. Igen, mert fájdalmas volt taposni a bio víztartályt a
talpamon. Meg, amúgy is, a megpihent csuklók és szalagok
hirtelen rozsdásodásba kezdtek. Két órás, mozdulatlan ülés
után, igen nehezen, és annál nagyobb fájdalommal mímelték
eredeti mozgás kultúrámat. Felszúrtam a hólyagjaimat, némi
könnyebbülést remélve, de a boldogság érzés elmaradt. Volt
viszont egy kissé másfajta fájdalom helyette. A másnapi, első
lépéseimről már csak szóban teszek említést,
ha esetleg ezt valaki külön kéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése