Oxigén Kupa 4. futam. Január 07.

Ez volt a befutóm. Kevés volt az oxigén ezen a futamon.

Ez volt az 2011-2012-es kiírás negyedik versenye az Oxigén 

Kupán. Nekem ez még csak a második menet volt. Sajnos, 

az előjelek most sem voltak jobbak, mint az előző alkalommal.

Akkor egy lábadozás miatt kevés kilométer volt a lábakban. 

Ezúttal pedig a munkahelyi 10 órás (éjszakai) álló munka 

miatti bokafájdalom nem hagyott futni egész héten. 

Itt ragadnám meg az alkalmat is egyben, hogy segítséget 

kérjek a blogom olvasóitól, hogy segítsen hozzá valaki egy 

nappali, de nem egyhelyben álló munkához. Szeretnék tovább 

fejlődni a sportban, de az éjszakai műszak miatt ki sem bírom 

magam pihenni. Szívesen dolgoznék Hajdúböszörmény és 

Debrecen környékén, valamint New Yorkban. Aki tud segítő 
jobbot nyújtani, annak nagyon megköszönném. Én is 

nyújtanám a jobbot. A futásban meg biztosan jobbat.

Forgács Imi az avarban kavar.

Molnár Sanyi bá. Remélem, én is ilyen sportosan fogok élni 66 évesen. Minden elismerésem az övé.

Magányos küzdelem a kilométerekkel.

Igen ám, de jön egy fiatal csikó, és elvágtat mellettem.

Visszatérve az alap témához, a szombati Oxigén Kupát 

megelőzően hétfőn futottam utoljára. Regisztrációt követően, 

tettünk pár gyorsabb lépést a temető beton kerítése mellett. 

Nevezzük ezt melegítésnek. Én még csináltam néhány sprintet is. 

Azon a pár száz méteren úgy szétszóródtunk hárman, mint 

öngyilkos merénylő munka végeztével. Visszatérve, az akkor 

már alaposan megsokasodott futótábor közelébe, 

találkoztunk néhány földinkkel, és rövid beszélgetést követően 

nyüzsgést véltem felfedezni a start vonal környékén. Előre is 

indultam elfoglalni az engem megillető helyet. A többiek 

követtek e, nem tudom, mert már égett bennem versenynek láza. 

Egy régi kedves ismerős tűnt fel az Oxigén kupán. Varga Böbi éppen a 3. menetben szállt be, ahogy én is.

Tormáné Vajda Nóri, balra tőle feketében Áfra Andi, a böszörményi nagy (10km) menők csapatából.

 Próbáltam az él közelében leparkírozni, hogy az én időm ne 

azzal teljen el, hogy próbálok kikeveredni az előttem haladó 

lassabb futók mögül. Viszonylag sok ember indult előlem, amit 

a startról készült videó is bizonyít. Ez esetben most mellettem 

húztak el futók, mert nem törtem agresszíven előre. Az iram 

viszont elég jó lehetett, mert már az első körben éreztem 

légzési nehézségeket. Igazán akkor lepődtem meg, amikor 

utolértem Molnár Robit (Tekergők) és előtte pedig láttam a 

Persely Norbit. A tervem ez volt, hogy őket kellene megközelí-

tenem a verseny(ek) során. Sajnos, túlpörögtem és az előző 

oxigénes beszámolóm egyik sorát megcsalva, belesétáltam 

kicsit. Annyi volt csak a célom, hogy a normális mederbe 

kerüljön vissza a pulzusom, amit, fene sem tudja hol járt már. 

Nem mértem ugyanis. A kb. tíz méteres séta erre egyáltalán 

nem volt elég. Azt, hogy valaki is talpát csapkodja felém, 

nem akartam, így felvettem a futó alapállást és mentem tovább. 

Keservem nem ért véget később sem. Még kétszer bojkottáltam 

a futást, hogy mégsem kellene ezen a versenyen örökre 

lehunyni a szemem. Futásom során azért jutott még erőm 

egy-egy biztató szóra, az általam ismert hölgyek felé. Majd 

vágtattam tovább. Olyan emberek közelében is jártam ezen a 

versenyen, akiket egyáltalán nem, vagy csak a célban szoktam 

látni. Magam is meglepődtem, hogy ezzel a gyenge futásommal 

javítottam az összetettben hét helyet. Kategóriámban pedig 

második lettem (40:44-es idővel). Ez utóbbi nem is az én gyor-

sulásom eredménye, hanem a tőlem sokkal tapasztaltabb 

futótársak kicsit gyengébb időeredményének következménye. 

A februári versenyen biztosan meg tesznek mindent, hogy 

őket illető helyüket visszaszerezzék. Én csak annyit tehetek 

majd, hogy igyekszem a nyomukban maradni. A célban is volt 

egy tapasztalatom, ami megint csak az időeredmény 

javulásának következménye lehetett, hogy akik az előző 

versenyen kedélyesen beszélgettek érkezésem idején, 

most még eléggé sűrűn nyúltak az oxigén után. Egyszer 

így alakul másszor meg úgy. Lényeg, hogy a profi verseny-

zők versenyét nem túlzottan zavarom az én teljesítményemmel. 

Mégis jól esik kicsit előbbre merészkedni az eredmény listán. 

Minden velem érkező versenyző javított előző eredményén, 

ezért gratuláció nekik. Maradjon rendszeres ez a tendencia! Szia.

Garda Árpád második helye már biztosított. Talán még harmadik lehetek a hasonló korúak versenyében.

Persely Norbi és Molnár Robi az, akiknek az idejét szeretném túlszárnyalni. Egyszer, ezen a futamon már utolértem őket. Jobban mondva Robit igen, Norbit csak láttam minimális előnnyel Robi előtt.

Papp Sanyi. Őt sem láttam sosem futás közben. Ezúttal előttem futott be. Persze, kicsit rontott az idején, én meg javítottam elég sokat.

Nem tudom, mások hogy vannak vele, nekem sok problémám 

van a légúti páralecsapódással. Szoktam figyelni a focistákat, 

hogyan szabadulnak meg a felesleges nedvektől. Néhány futó 

is tudja ezt az egy csatornás szusszanásos ürítést. Én, meg 

sem próbálom, mert nem szeretném magamon látni a szuszogó 

tartalmát. Inkább viszek mindig magammal egy „terítőt” és abba 

törlöm. Sokan PZS-t visznek magukkal és hintik be velük az 

erdei utakat. Tudom, viszonylag hamar lebomlanak, de az 

erdő képét addig is csúfítják.

Az utolsó túra. Tortúra 27 km.12.17.

Nagyon nem akarózott összeállni ez a csoportkép. Nem volt kedve néhány embernek, részt venni ebben. Kérdem én, mit raktam volna ki front képnek?

Nem voltak jók az előrejelzések a Tortúra előtt. Szokatlanul 

viharos péntek esti idő csapott át csendes esős időbe 

szombat reggelre. Persze, mindig azzal a reménnyel 

indulunk útra, hogy az idő jobbra fordul, vagy a célba vett 

állomás nem szenved hasonló viszontagságoktól. Ezúttal 

ez nem jött be. Megfelelő felszerelések felrakása után 

belecsaptunk a távba. Házilag gyártott kamáslim, már a 

természetbe lépés előtt nyűgösködött. A talpaló rész nem 

állíthatónak született, ezért az előbb ért földet, mint a cipőtalp. 

Itt még minden(ki) happy volt, ahol aszfalton kezdtük meg vándorlásunkat.

Úgy tűnik, alig esik, de mi másként éreztük.

Ez, egy emlékezetes kaptató volt. Felsiettem, (Zoli hajtott előttem, én meg nem akartam lemaradni) hogy minél hamarabb letudjam a hosszú emelkedőt. Persze, akkor már eszembe jutott, hogy fotózni lehetne a többiek küzdelmét.

Ennyire nem tévedhettünk el. Persze, hogy nem! Ahogy a "Tanú" című filmben mondták: "Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Mondta Pelikán elvtárs."

Ebben a községben van a Centrál park.

Orvosolni nem tudtam, így hagytam szenvedni. Amikor már 

kapaszkodtunk felfelé, talpunkkal nyomtuk ide-oda talajnak 

levét. Lowa cipőm egész úton képes volt kívül rekeszteni, 

az égi áldás földön tocsogóját. Zoli Andalgó úgy tesztelte 

azonos márkájú bakancsát, hogy a nedvek búvóhelyébe (pocsolya) 

taposott, néha ugrott. Beavatva ezzel a nadrágját is. Csinálta 

mindezt addig, amíg az első cseppek megtalálták azt a rést, 

ahol betörtek a száraz zokni irányába. Hosszas gyaloglásunk 

folyamán némi sántítást is véltem felfedezni mozgásában. 

Ő viszont sosem panaszkodik, igaz a dicsekvés sem az ő asztala. 

Valami kis poshadt levet ittak Kelly-vel egy lé büfében. Mi meg 

tapostuk tovább a sárt. Aggódtunk, vajon mikor érnek utol bennünket. 

Ellnörző ponthoz érkezve pillantottam meg ezt a graffitit. Évek óta fotózom ezeket, bárhol is járjak a világban.

Nedvekkel harcolva haladtunk előre.

Igen jól mutat itt a talaj. Sajnos ritkán volt ilyen kellemes utunk.

Kép, mely érzékeltetni hivatott a csapadék jelenlétét.

Itt már kezdett téliesre fordulni a túrácska.

Egyszer hirtelen kámfort játszott az általunk követett jelzés. Bassz! 

Eltévejedtünk. Ekkor már térkép használattal haladtunk tovább, 

mondván jó az irány. Egyszer csak oldalról érkezik a két keserű 

szájú (ha már én édes). Szép lassan változott az eső, előbb havasba, 

majd ő ki szállt, helyet adva a fagyos halmazállapotú társának. 

Csak néztük, hogy ez bizony nem lesz egy téli túra, hisz minden pihe 

vízzé alakult a landolást követően. Tettük a lábunk és egyre fehérebb 

lett a táj. Szabad szemmel alig látszott fehérnek, de a fotókon 

hamisítatlan téli volt már a táj. Később, amint emelkedtünk a tenger 

vizétől, már télinek volt mondható a környék. Előbb két centit 

becsültünk hólepel vastagság ügyben, de később ütötte a tízet.

Volt itt móka, kacagás.

Az amúgy is szép táj, szemünk láttára öltözött át. Téli ruháját öltötte magára.

Ez, egy kölcsönkért kamásli (lábszárvédő), ami hasonlóan viselkedett az enyémhez. Látható a talpalóra keményedett hó.

Ekkor még nyoma sem volt a gondoknak.

Nem látszik valami tisztán a talpam alatti hó guba.

Ekkor már olvadásnak nem volt dolga. Kamásli probléma érkezett 

ismét hozzám. Ezúttal megint a talpaló részével. Mivel lógott a 

semmibe, szépen rárakódott/fagyott a hó, és kemény csomót 

alkotott ott. Pár lépésenként dobbantanom kellett a hógolyó 

távozását megkönnyítendő. Bánkút volt a vélt célja utunknak. 

A tanácstalan kódorgóktól tudtuk meg, hogy ott bizony nincs 

ellenőrző pont. Bántuk is, hogy Hármaskút lett a befutó helyszíne, 

ugyanis jókora távot raktunk még bele, mire megtaláltuk. Ráadásul, 

Bánkútról már indulhattunk volna tovább gyalog, Ómassára és 

onnan busszal Miskire (Miskolc). A változtatás Kelly barátunk 

idegeivel játszott. Hozzá hűen, hosszasan taglalta eme sérelmét, 

és a rendezési hiányosságokat. Az ellenőrző ponton arra lettem 

figyelmes, hogy az általunk még beláthatatlan menedékház udvarán 

Éva köszöntött valakit. Nagyon el voltunk foglalva a terep adta 

nehézségekkel és fel sem merült bennünk, hogy itt találkozhatunk 

a 65 km-en induló Nyírségi Futrinkákkal. Szegények úgy át voltak 

ázva/fagyva, ahogy mi is, de talán kevesebb réteg vizes ruha volt 

rajtuk. Ők ott, a hazát választották útiránynak, mi meg mentünk 

vissza csapást csinálni, ahol még nem volt olyan. Amíg a Futrinkákat 

levitték autóval, nekünk ezt lábon kellett megtennünk. Ekkor már 

nem mértem a távot, mivel az okosom villany problémával küszködött 

6 óra 11 perc aktivitás után. Lényeget tekintve csak annyit, hogy 

alaposan benéztük a jelzéseket és vesztettük utunk fonalát. Vissza 

már nem találtunk a Bánkút felé vezető útra. A legrosszabb az volt, 

hogy nem tudtunk semmit, hogy hol lehetünk. Amikor már táblával 

jelezték, hogy Bánkút 5,6 km visszafelé, 14 meg egy másik település 

(Felsőtárkány). Opciók sorában volt egy rövidebb út is, ami Három 

kő nevét viselte. Gondosan oda is volt téve az irányba mutató tábla 

élére 3 kő. :) 300 métert követően volt ő található, amit testnevelő 

tanár túratársunk már ismert. Gondoltam, akkor hamarosan kint 

leszünk a hóból. Tévedtem. Szépen ránk oltották a villanyt és öt 

emberből kettő folyton nyomta a pánik gombot. Már olyan sötét volt, 

hogy nem láttuk a jelzéseket. Ekkor villanyozódtunk fel hárman az ötből. 

Egy friss túrázóval is találkoztunk. Persze, neki négy lábra oszlik el a fáradtság. Lehet, nem is ment túl nagy távot. Ki tud?

Zoli büszkén viselte az Öt Próbán kapott hátiját.

Gabi, a megtestesült tapasztalat és higgadtság. Köszönet neki innen is.

Szép a táj. Meglepetésünkre, néhol még a másik oldala is ilyen havas volt a fáknak. Ezért is volt nehéz a jelzések követése.

Hónak terhe alatt, lapulnak a gyomok.

Ettől kezdve én elkezdtem élvezni a ráadás kilométereit, ugyanis 

akkora hangulata volt a kobak reflektorral való haladásnak, hogy 

feledtette a nomád körülmények okozta letörtséget. Én, lélekben már 

készültem az egész éjszakás bolyongásra, mivel hosszabb időre nem 

volt szabad leállni a hideg miatt. Végül, sikeresen kivezettek bennünket 

a rengetegből, térképet olvasó túratársaknak köszönet ezért. Kösz Gabi 

higgadtságáért és tapasztalatáért. Napnyugta négy óra magasságában 

volt, mi 17:15-kor láttuk meg Répáshuta fényeit. Stoppoltunk egy autót. 

Ő levitte Gabit a kocsiért, Éva meg elkísérte. A Vadász étterem nyújtott 

védelmet, amíg a szerelvény befutott. Egy kutyus invitálásának nem 

tudtunk nemet mondani. Pórázzal a nyakán lépett nyomunkba. Meg-

fogtuk és visszavezettük a Vadász teraszára, amikor már kereső 

gazdijára találtunk. Ő hívott bennünket be. A gyanú mindig bujkál 

bennem, ha ilyen helyre kell lépnem, hogy mekkora füst vár ott, csak,

oxigénnel működő tüdőmre mekkora terhet jelent majd. Egy fiatal 

gárda ült ott, kéményt játszva. Mentem a legtávolabbi sarokba. Nini, 

ott egy meleg cserépkályha. Kezdtem a felső vizes elemek 

lehámozásával. Kb. öt perc után kiderült, a másik oldali részen 

gyomornak kedves falatokat cserélnek színes kis papírlapocskákért.  

Itt is megtaláltuk a jó meleg cserépkályhát és még füst sem volt. 

Ez volt legközelebb, így mi erre mentünk. Innen is csak órák múlva értünk ki a rengetegből.

Elcsigázott társaság. Amikor azt sem tudtuk még mikor érünk ki az erdős részről.

Volt ilyen havas kis alagút is, miután vesztettük utunk fonalát.

Sötétedés miatt a fotózás abbamaradt kint a természetben. Itt próbáltam újra, de nem számoltam a párásodás funkcióval. Ezért lett ez a kis édes ilyen homályos.

Ketten étkeztünk ott. Nem csalódva az ellátmányban. Mikor megér-

kezett a szállító eszköz és indultunk, akkor láttam egy megátalkodott 

bagóst az egyik asztalnál, amint aktiválja bűzrúdját. Szerencsére 

már távoztunk onnan. Remélhetően, január 1-től már nem lesz ilyen 

negatív tapasztalatom a kocsmákkal/éttermekkel. Ezen történéseket

követően megtörtént az elhatározás, 

hogy legyen továbbra is Tortúra, de engem nem lát majd újra.

Az a problémám ezzel, hogy miután beérkeztünk a célba, még indulj

el egy lakott település irányába gyalog. Onnan még busszal menj vissza

a parkolóba, az autóért. Köszi, de én erről könnyedén lemondok.