Hova Boda? Hát nem oda, az biztos!

Pusztai Árpi, aki méltatlanul mellőzve lett az eredményhirdetésen. Sokáig láttam a hátát, később már csak hosszú egyenesekben. Két perc, az két perc.

  A helyi futócimborák szervezésében került megrendezésre a 2. Nem
Oda Boda(szőlő) névre keresztelt erdei terepfutóverseny. Már
emiatt is kötelező lett volna részt venni rajta, de még sok egyéb
más is szólt emellett. Kitűnő erdei környezet, olcsó nevezés (500
ropogós magyar forint), családi/baráti hangulat. Bár mindig talál-
kozok beképzelt, köszön(t)ésre képtelen futótársakkal, de ez
még nem fordít a Dunának. Hivatalos szállítónk, Forgács Imi (×)
első kanyarban minket vitt ki a helyszínre (Jutka, Hegedűs Sanyi
és én) még nyolc óra után. Ismerkedtünk a versenyközponttal,
kifizettük a nevezést, felvettük a rajtszámot. Amikor két kézre volt
szükség, akkor segítettünk, amikor nem, csak nézegettük a szór-
ványosan érkező futni akaró embereket. Nem néztem az órát, mert
sosem hordok magamon ilyesmit. Bár később rájöttem a pulzus-
mérő vekker is tudja ezt az alap funkciót. Az meg volt rajtam.
Egyáltalán nem tűnt egy, sokak által látogatott futóversenynek ez
a vasárnapi. Na, de mire elérkezett a melegítés ideje, már láttam,

Start előtti pillanatok. Már ekkor is figyeltem a Robira (pirosban), pedig még nem is futottunk.

  hogy jó lesz az. Jöttek, a már ismert arcok Szoboszlóról (biciklivel)
és Debrecenből (volt ki két keréken). Vetélytársak nélkül üres
lenne egy verseny. Korábban azon aggódtam, hogy általam ismert
atléták nincsenek nevezve. Nekem kell nyernem érdeklődés
hiányában? Még attól is féltem, hogy akkor még el is tévedhetek,
ha senki nem fut előttem. Eljött a vetkőzés, melegítés ideje. Elég
hűvös volt azon a reggelen. Én még a nyári futóruházat fölé helyez-
tem egy melegítőt és egy kabátot. Hosszú várakozás miatt kellett is.
Gyakori ásítozásaim azt mutatták, hogy még így is bizony fázós
voltam. Egyedül indultam melegíteni. Ez csak keveseknek szükséges.
Nekem nem árt, mert ha nem teszem, a rozsdás ízületek nehezen
járódnak be és addigra a mezőny fele már haza is megy, mire
működésre kész állapotra melegszenek. Kocorásztam egy keveset.

Erdős Peti (2105) nyerte a félmaratont, Kocsár Laci (1312) a 10.5 km-t. Persze, mert hamarabb indultak. :-)

  Mikor senki nem figyelt rám, még csináltam egy-két repülőt is,
ami nem is esett qrva jól. Így a továbbiaktól már felmentettem
magam. Pusztai Árpi is ott döngölte, a természet által, kifejezetten
tökéletesre alakított futópályát. Ekkor már tudtam, maximum
harmadik lehetek, ugyanis a Kocsár Laci is jelen volt, aki az
Oxigén kupán fényévnyire szokott előttem futni. Jelzem, ott még
sosem láttam aktívan versenyezni. Mire ritkulnak előttem a futók,
addigra ő már kimegy a képből. Mivel, kezdő futó vagyok, minden-
kit csak a nagyerdei futásról ismerek, és ahhoz tudok csak
viszonyítani. Kerüljünk most vissza a Nem (ám) Oda Boda rajtjá-
hoz. Sajnálatos módon épp a start vonalat követően volt egy olyan
sáros szakasz, ami leszűkíti a start utáni útrészt. Sebaj, már érzem
magam annyira „jó” futónak, hogy az első harmadba helyezkedem,
és akkor még tudom kerülni a lágy részeket. Dombi Imre vadász,
volt felkérve a startpisztolyozásra. Berakja a töltényt. Csak nézem,
hogy nem sörétes, mint amit el szoktak dobálni, a nagy természetet
elcsúfítva ezzel, hanem olyan fémes izét. Biztos ezzel szoktak
egymásra tüzelni. Nem tudom. Puska csöve ég felé, ravasz meghúz.

Dombi Imre meghúzza a ravaszt, és mi fejvesztve elkezdtünk futni.

  Semmi. Valaki balomon megszólal. Csütörtök! Már alig vártuk,
hogy indulhassunk, pedig tudjuk előre, mennyi kín és küzdés van
egy ilyen 21 kilométerben. Végül dörrent a gyilkos eszköz és
nekivágtunk a távnak. Fejben rögzítettem, hogy kik azok, akiket
nem sikerült még magam mögé erőszakolni. Hát, egyre csak fogy-
tak azok az arcok. Mivel a memóriám, nem messze földön ismert,
ezért próbálok gyorsabban futni, hogy kevesebbet kelljen rögzíteni.
Gyakorlatilag, akik előlem indultak, ők ott is maradtak, néhány
kivételtől eltekintve. Őket magam mögött hagyni kényszerültem.
Erdős Petiről azt gondoltam, hogy tíz kilométeren indult. Vele
nem is számoltam. Nem is láttam sokáig, ami ugye megint csak azt
igazolta, hogy „rövidebb távon vagyok, gyorsabban haladok”.
Kocsár Lacit még elég sokáig láttam magam előtt, ezért nem is
gondoltam arra, hogy nem félmaratont fut. Pedig úgy volt. A Peti
meg a hosszabbik távot. A helyezésemen ez semmit nem változtat.

Csörgi Peti a boly elején. Szépen nyílik a természet, és látszik a fellazított sáv is.

  Lassacskán előzgettem meg a számomra ismeretlen futókat. Úgy
voltam vele, ha ez sértő számukra, akkor vegyék vissza azt a helyet,
ha úgy gondolják. Molnár Robit is megint sikerült elhagyni, még az
első felénél, ha jól emlékezem. Viszont biztos voltam benne, hogy
előbb vagy utóbb hallani fogom a szuszogását hátam mögött.
Öt kilinél volt az első frissítés. Nem akartam kihagyni, mert az a
két deci víz kis helyen is elfér, és még szükség is lehet rá a futam
során. A Rotary után most meglepően tapasztaltam, hogy időköz-
ben megtanultam inni. Levegővétel visszafog, víz borul garatba,
levegővétel, majd folyt.köv. Na, az első ilyennél nyúlt el tőlem a
Pusztai Árpi. Ő vitte magával a poharat. Mi módon hörbölte be
a vizet nem tudom, de eldobott poharát sem láttam. Hm. Már
ekkor, sőt már két kilométer után is nehezemre esett a futás.

A gázvezeték nyomvonalán egy magányos futó. Jobban megnézve, ez én vagyok. :-)

Mikor lesz ennek még vége? Az előttem futókat egyre távolabb-
ról láttam. Egyedül futottam a rengetegben. Fejben gyenge voltam.
A keservekről azzal tereltem el gondolataimat, hogy a Nyírségi
Futrinkák, bécsi maraton futására gondoltam. Mormogtam
magamban: „Gyuri, Gabi Ági. HAJRÁ!!” Ketten közülük az elsőt
futották. Segítségüket innen is köszönöm. Addig sem magamra
gondoltam. Ekkor még harmadik helyen futottam, de tudtam,
hogy nem ez lesz a végeredmény. Kishitűség, Alex a neved.
Fáradt már a láb, alig győztem őket oxigénnel ellátni, de
mentem töretlenül. Mint, már írtam kezdő futó vagyok és kel-
lenek az eredmények. Ez, mint motiváció, hajtott. Megérkezett
a várt szuszogás hátulról. Szinte biztos voltam benne, hogy Robi

Kocsár Laci halad a cél felé, Pusztai Árpi nyomában. Én meg még bolyongok a vadonban.

közelít. Akartam biztatni, hogy –gyere Robi, gyere! – de nem
voltam 100 % biztos benne, hogy ő az. Hát, ő volt. Talán, ő az
az ember aki, nem kudarc nekem, ha megelőz. Megtette. Nem
voltam tőle boldog, de csak idő kérdése volt, mikor történik
meg ez. Egyszer már eljátszotta velem a Nagyerdőn. Pedig
olyan jól hangzott fejemben a harmadik hely. Robit nem hagy-
tam magára. Azonos tempót mentünk, csak hát ő volt elől.
Ekkor már feladtam. Egyébként az itató zónánál hagyott el ő is.
Megálltam, motort állít, ivás. Levegőáramlás nullára, víz beborít,
levegő visszakapcs, motort indíts. Robi ez idő alatt építgette kis
előnyét. Menj csak, majd a célban találkozunk! Gondoltam.

Perecz Petinek még mókázni is van ideje. Vagy csak társat keres, kockás hasát a világ felé fordítva?

Viszont annyira nagy különbség már nincs köztünk, mint a
Pusztai-Kocsár kettős és én közöttem. Az ivás után, viszonylag
hamar lezavartam az elvesztegetett métereket. Arra koncentráltam,
hogy ne kelljen megint egyedül futnom. Pár kilométer követés után,
már annyira közel voltam „futtárs” talpától, hogy dobtam a
szélárnyékot és sávot váltottam. Fej-fej mellett futottunk. Majd nagyon
hamar úgy tűnt, hogy előtte vagyok. Megelőztem újra!! Tán egy kili
lehetett hátra. Keresztülbukdácsoltam, immár sokadszor, a gázveze-
ték nyomvonalán, amit napokkal korábban lazítottak fel, valami
talajművelő gépezettel. Volt az vagy 10-20 méter széles. Kiértem
az útra, és mintha Robi szuszogása halkult volna. Volt egy frissítő
állomás még, amit nem vettem igénybe az első kör végén. A máso-
dik után viszont azt hittem az a cél, bár erre utaló eszközök nem
voltak. Közvélemény kutatást végeztem, hogy vajh hol lehet?

Kocsár Laci már tépi a célszalagot a 10,5 kilométeren. Róla még készült célfotó. Valahol, valakinél talán van még másokról is.

Mutatták, arra 300 méter. Volt egy fehér szalag jobbra fel, megint
a lazított területen keresztül. Én, már nem akartam egy méter se
futni, nemhogy 300-at. Naná, hogy emelkedőre. Mikor leküz-
döttem az újabb szántást, egy futó (útszélen állva) közölte velem
aktuális helyezésemet (3. vagy). Persze, lélekben már megtörve,
Robival a nyakamon. Meg is előzött. Még egy jobbost kellett
tenni, hogy a célt meglássam. Három másodperc volt csak
köztünk, de engem már csak a saját időm érdekelt. 1:25:36.
Ez az én eddigi legjobbam félmaratonon. Kis szusszanás után ismét
egymás mellé kotort az élet Robival, aki egy baráti ölelést
kezdeményezett felém. Nem tiltakoztam, hiszen ez azt jelentette
számomra, hogy már számol velem, jó sportolónak tart, meg
ilyenek. Legalábbis ezt magyaráztam be magamnak. Csak annyit
tudtam kinyögni magamból, hogy „jó csörte volt”. Fogadtam a helyi

Ez a jogosulatlan fotó. Kiélveztem minden pillanatát, majd visszaadtam az érmet. Persze a képen akkor is rajta lettem volna, csak valamelyik szélén.

futótársak gratulációját és próbáltam kifújni magam. Előkerült Jutka
is, aki futás után elment felöltözni. Így nem lehetett tanúja kettőnk
tusájának. A cél közelében maradtunk, és tapsoltunk minden
beérkezőnek. Az utolsónak is. Mert itt mindenki nyertes, csak
van, aki lassabban. Én, szurkolónak érzem magam, és igyekeztem
szavakkal is biztatni a beérőket. Sajnos egyedül voltam ezzel.
Pedig tudhatná mindenki, hogy egy nagy üdvrivalgásban érkezni a
célba milyen felemelő lehet. Sajnos, ezt senki nem érzi sajátjának.
Sokan lezavarják a kötelezőt és hazamennek. Ha érdekeltek az
eredményhirdetésben, akkor még várnak. És, itt el is értem egy
kényes ponthoz. Tudtam, hogy érmes vagyok, tehát figyeltem.

Ez az a kategória, amelyik elég kevesek által volt látogatott. Ez, persze semmit nem von le, a képen látható futók érdeméből. Viszont volt olyan is, ahol nem is indult senki.

Láttam messziről a szpíker kezében lévő papíron a nevem.
Elsőnek szólítják Papp Sanyi barátunkat, aztán Széles Zoltánt
(akit nem ismerek korábbról), majd engem. Furcsállottam a
helyezésem, de mentem, mert szólítottak.
Zavaromban nem jutott eszembe, hogy az arany érem nem is
engem illet. Fotózás minden oldalról. Még sosem tapasztaltam ilyet.
Jól esett, mi tagadás. Éremmel a nyakamban megyek vissza
helyemre, amikor meglátom Pusztai Árpi keserű arcát. Én is így
reagáltam volna le. Ekkor már működött az agyam és szóvá is
tettem a félreértést. Volt rajtszáma, befizette a pénzt, de valahogy
a neve nem került rá egyik papírra sem. Kerestek egy érmet
számomra is, ami tökéletesen olyan színű volt, mint az arany,
csak a szalagja nem nemzeti színű volt, hanem a spanyol
trikolorra hajazó. Sajnálom, hogy a fotózáson nem ő szerepelt.

Egy emlékeztető kis lapocska a teljesítőknek, és egy ezüstérem nekem.

Egyébként ezúttal is két percet vert rám, ahogy a Rotary-n is,
ha jó a memóriám. Mikor már mindenki bent volt a célban,
érmek méltó helyükre kerültek, az első turnusnak indulnia
kellett haza Böszörménybe. Az autóban hálálkodtam a tradi-
cionális reggeli miatt Jutkának, ami eddig még mindig sikerhez
segített. Talán köze van eredményeimhez, a heti 40-50-60-70 km
megtételének is. Végszóként álljon itt az a mondat, amit még
mondogattam magamban futás közben, hogy a blogból ki ne
maradjon: SZÉP DOLOG EZ A FÉLMARATON, CSAK NE
LENNE ILYEN ROHADT HOSSZÚ!

2. Rotary félmaraton. Nekem még csak az első.

A verseny hevében. Jobb kép nem sikerült rólam.

Mivel, a verseny előtti napon nem volt tésztaparti, így hát 
csináltam én magamnak. Persze, ha lett volna se mentem
 volna azért be Debrecenbe. Késői fekvés, óraállítás, 
nyugtalan alvás és korán kelés összehozott nekem kb. 
3 óra nettó alvást. A szokásos futó team autózás ezúttal 
nem volt járható. Egyik sporttárs (Fekete Anti) nem 
nevezett a versenyre, így nem is várhattuk, hogy minket 
bevisz magával Debrecenbe. Másik autó tulajdonos 
(Forgács Imi) vitte a saját szurkolótáborát, a kis családját. 

Morvai Imi első félmaratonja. Azt nem tudom hányadik, de ezen a napon az első. Ez biztos.

 
Nekünk más lehetőség után kellett néznünk. Jutka intéz-
kedett a szállításunkról. Ő dolgozik olyan helyen, ahol 
ezzel foglalkoznak. Mármint fuvarszervezéssel. Jutka fia, 
Bence is velünk tartott, akit véletlenül sem a mi futásunk, 
mint sem a játszótér motivált a Nagyerdőn. Nem parkol-
tunk túl közel a versenyközponthoz. Mondhatni elég távol. 
Erre akkor jöttem rá, amikor az élőszövetet, lábam formá-
jában összeengedtem a külső 8 fokos levegővel. Akkor 
már vettem volna fel egy hosszúnadrágot, ha hoztam volna. 
Így hát libának bőrét húztam magamra és viseltem is 
mindaddig, amíg tartósan nem pihenhettem meg, a nap 
által világított füves részen. Szépen gyűltek az ismerős 
futótársak. A rég látott túratársak is előkerültek. Felvettük 
a start csomagot Csernáth Böbivel. Amint elfordultam a 
pulttól, a ragasztott fülű szponzor zsák el is dobta magát, 

Csernáth Böbi már tapasztalt félmaratonista.

 
ugyanis elengedte az egyik fül a szatyit. Miután felemel-
tem a földről, akkorra Böbi is hasonlóképp járt. Szeren-
csére volt hátizsákom, amibe belegyűrhettem a sérült 
hord tatyót. A hangos informátor mindig mondta mi, hol 
kezdődik. Így mentünk a Vezér Fitness melegítő tornájára. 
Próbáltam eltalálni a ritmust, néha sikerült is. Valószínű 
az is a véletlen műve volt. Nekem ez csak sok-sok 
gyakorlással menne, így spontán kezdve semmiképpen 
nem. Nóri szólt is hátulról, hogy valamit rosszul csinálok. 
Csoda lett volna, ha nem úgy történik. Innentől már nem 
is nagyon csináltam a gyakorlatozást. Telt-múlt az idő és 
hamar eljött a tíz óra, amikor be kellett állnunk a start-
vonal mögé. Nem mentünk nagyon az elejére, pedig én 
elég jó időt terveztem futni első, hivatalos félmaratonomon. 
Baloldalon feltűnt városi futólegendánk, Fekete Anti is. 
Nem tervezett futásunkban részt venni, viszont jelenlétével 
erőt adott a ránk váró megpróbáltatások legyőzéséhez. 
Mellettünk a 76 éves, Fehér Károly bátyánk (a FutaPest 

Karcsi bácsi sportolt leghosszabb ideig ezen a napon. Hat órán át rótta a köröket. Tudnánk ezt 76 évesen?

klub tagja) adott valakinek tanácsot sapkaviselés ügyben. 
Jó kedéllyel vártuk a megváltó pisztolylövést. Türelmetlen 
voltam. Éreztem már, hogy régen indulnunk kellene. Később 
derült ki, hogy bizony 10:06:30-kor lendült előre a lábunk. 
Ekkor még őszinte volt a mosolyunk. Elég volt még az 
oxigén is, ami nyugalmi állapotban érkezett. A Gyulai István 
atlétikai stadion kijáratánál volt egy kis tolulás, ahol már 
száz méter aktivitás után meg kellett állni és lépésben 
átkelni a kapun. Onnan már csak a saját magunk 
akadályába ütköztünk. Úgy éreztem jól megy a futás. Nagy 
vetélytársak maradtak mögöttem. Jól van! Tudom, hogy ők 
maratont futottak, én meg felet, de mégis jó érzés volt 
eléjük kerülni. Persze olyan is volt, aki felet futott, mégis 
előztem. Viszont nem tudtam mire képes hosszútávon. 

Molnár Sanyi bá 6. maratonját futja. Azért, mert ő triatlonos. 66 évesen. Maxi tisztelet.

Hajrázás a végén vagy valami. Sosem nézek hátra, hogy 
a vetélytársak mennyire vannak tőlem. Ritkán bomlik ki a 
cipőfűzőm, de ezen a napon, már az első körben megtör-
tént. Forgács Iminek írom csak, hogy naná, hogy a bal 
cipőm követte el ezt a merényletet. Mivel edzéseimen 
nem szoktam frissíteni, itt sem terveztem a harmadik körig 
inni. Ezzel szemben, a gyorsan melegedő időben alig vár-
tam az elő frissítési lehetőséget. Kapom a műanyagpoha-
ras vizet, próbálom lassítani a tempómat, megállni nem 
szerettem volna. Így a gyakorlat végrehajtása nem sikerült 
tíz pontosra. Pohár horpad, kezem remeg jobbra, szám 
meg balra. Lényeg, hogy a víz nem került maradéktalanul 
a tervezett nyílásba. Mondhatnám, hogy csak magamra 
öntöttem a víz 80 százalékát. Az első kör teljesítése végén 
a kanyarban maga a fővédnök, Monspart Sarolta szurkolt 

Monspart Sarolta fővédnök és Tóth Csaba szervező.

nekünk személyesen. A stadionba érve szaporáztam 
lépteimet, hogy lássa a nép az akarásomat. A kijárat köze-
lében Fekete Anti bíztató szavára eszméltem. A tervezett 
tempót tudtam tartani, ami a 1:30-as eredményhez elég. 
Nem bíztam el magam, mert még bármi közbejöhetett volna. 
Még két alkalommal próbálkoztam ivással. Kevés sikerrel. 
A víz lefelé akart menni, a levegő meg ki, be. Az összhangot 
nem nagyon sikerült megteremteni. Tehát, ivásnak ezeket 
sem lehetett nevezni. A sikerélmények között akadt 
csalódás is. Oxigénes futótársam (Pusztai Árpád) nem 
szokott gondot okozni 10 kilométeren, viszont a harmadik 
körben elnyúlt tőlem és nem tudtam lépést tartani vele. Egy
ideig még fel-felvillant a távolban, majd végleg eltűnt 
szemem elől. Majd még egy fiatal böszörményi srác (Mezei 

Csörgi Péter, Mezei Gergő és Kocsár Laci. Sok jó futó.

Gergő) is hátat mutatott nekem, amit tartósan is képes volt 
tartani. Neki már nem sikerült nagyon messze kerülni tőlem. 
Neki szurkoltak a böszörményi ismerősök. Én meg csak 
reménykedtem, hogy egy két ember engem is felismer. 
Nem történt meg, ezért még sokat kell eredményesen futni, 
hogy a nevem felkerüljön városunk futótérképére. A fiatal 
srác nem mellesleg vesetranszplantált. Kijár neki a biztatás. 
Nemzetközi eredményei vannak, amik nekem talán sosem 
lesznek. Most érkezett egy külföldi edzőtáborból. Na, de 
haladjak tovább a magam versenyén. Egy, fiatalságban 
Gergőtől alig elmaradó debreceni srác (Wittmann Ádám) 

Wittmann Ádám a neve, és nehéz a nyomába lépni. Nekem ma sikerült.

is szemmel látható közelbe került. Őt, és a mögöttem 
érkező nyíregyházi versenyzőt (Kovács Gabi) is az Oxigén 
kupáról ismerhetjük. Ez utóbbi támadását visszavertem, a 
fiatalt pedig megelőztem, pedig az említett verseny 10 
kilométeres távján nyomába sem léphetek. Innen is látható 
az emberek teljesítménye mennyire változhat egy hosszú 
távon a rövidhez képest. A stadionba lépve, összeszedtem 
még a maradék erőt és begyorsítottam, hogy minél kevesebb 
legyen a másodpercek száma a percek mögött. A cél vonalat 
átlépve már alaposan ziháltam, de volt elég időm kiszuszogni 
magam az érem nyakba akasztását követően. Eredményem, 
1:26:55. Sikerült az 1:30-as első félmaraton teljesítése.

Molnár Zoli még izomláz előtt. Milyen profin kezeli az óráját. :-)

A verseny előtt mondtam olyat, hogy ma megfutom életem 
legjobb félmarcsiját, és aztán csak gyengébbeket. Viszont, 
aki ismer, ezt úgy sem hinné el. Én magam sem nyugszom 
ebbe bele és természetesen megpróbálok még ezen javítani 
a jövőben. A befutó csomag átvétele után ittam pár pohár 
vizet. Ezúttal már a megfelelő helyre öntve. Sokáig marad-
tunk Jutkával (ő negyed maratont futott) a cél mögötti 
területen és gratuláltunk a később érkezőknek. Már a mara-
toni élversenyzők is érkeztek sorban, amikor indulnunk 
kellett haza. Várt rám egy délutánból éjszakába nyúló munka, 
mintegy 10 órában. Mindent egybevéve elégedetten távoz-
tam a Rotary versenyéről. Köszönjük meg a rendezést 
Tóth Csabának és a Debreceni Kilométerek 
sportegyesületnek. Jövőre velünk ugyanitt! 

21 km mindezért. Megérte? Naná, hogy meg!