Rákóczi 35, teljesítmény turné.

      

Sofőrünk és szervezőnk, családi személyszállítást vállalt 

eme nevezetes napon Debrecen irányba, napunknak hatodik 

órájában. Ezt követően szedte össze népes táborunkat, akik 

bizony nem tántorodtak el az, alaposan felázott járó út meg-

taposásától. Heten indultunk útnak, és már előző este hallottam 

olyan hangokat, hogy legrégebbi és legtapasztaltabb túrázó tár-

sunk szorgalmazta az ötvenes táv leigázását. Ifjú sarjai, egy 

emberként álltak mellette. Naná, ezt már otthon eldöntötték. 

Tőlünk is elcsábított ez a klán egy ifjú vitézt a maga csapatába. 

Tibi (Kelly) és Éva is hajlott arra, és kérdően néztek rám, hogy 

akkor melyik távra menjünk? Az én döntésem már ott volt a 

nevezési lapon, ahol a 35-ös táv volt körvonalazva. Készültem 

én magyarázattal is. 2003-ban gyalogoltam 50 kilométert a 

Magas-Tátrában, és hajnali ötkor startoltunk száraz időben, 

és este hét körül borultunk át a cél vonalon. Ezzel szemben a 

rajt időpontja 08:55 volt, és akkor még nem is tudtuk mekkora 

dagonya és lábáztatás vár még ránk. Végül, Tibi és Éva velem 

tartott. Persze, volt egy nő a nevezésnél (egy szervező), aki nagyon 

rá akart venni bennünket az ötvenes táv megtételére. Mivel látta, 

hogy én hajthatatlan vagyok, engem győzködött. A 35-ös táv 

kislányoknak való. Na, gondoltam, akkor nekem mégis ott a helyem. 

Persze kislányt, egyet sem láttunk, de mégsem akartam még 

este nyolckor is, a vályognak valót dagasztani. Utunk eleje 

nevezhető mindennek, de kellemesnek nem. Síkon mocorog-

tunk vagy 20 kilométer hosszan. Magas aljnövényzettel, térdig 

hajló ágakkal, és csúszós, cuppogós úton haladtunk elég hosszan. 

Az otthon fogyasztott reggeli, hamar köddé vált a bőr tartályban, 

ezért ezen a kellemetlen szakaszon az a döntés született, hogy 

enni kell. Az első adag energia bevitelnél, egy arcul közlekedő, 

vizes ág, valamilyen idegen anyagot helyezett a rágótérbe. 

A bent munkálkodó terelőlapát egyből kiszúrta az idegen anyagot, 

és rövid úton távozásra bírta, egy, nem az Anna bálba illő cselek-

vés folytán. Eme kellemetlen incidens után már hamarosan kiértünk 

egy erdei útra, ami annyival volt csak jobb a korábbi viszonyoknál,

hogy út volt és magas fák. Cipőmben folyamatos volt a folyadékáramlás. 

Amikor léptem kinyomtam a vizet a zoknimból, amikor emeltem a 

virgácsom, akkor meg visszaözönlött. A folyamatosan harmatoló 

égi folyadék minket nem túlzottan irritált. Ekkor cseréltem le az 

esőkabátomat egy hátizsákra. Azaz, a sorrenden változtattam egy 

kicsit. Eddig, alul kabát, felül zsákban toltam szikár testemet, de ez
innentől változott. Zsák került hozzám közelebb és kabát távolabb. 

Eztán, (fotókat nézve) néztem úgy ki, mint akinek dupla fedelű a háta.

Viszont a pára nem maradt közel hozzám, így már könnyedén végig 

trappoltam azt a kicsivel több, mint 38 kilométert. Egy hosszú 

töltésen haladtunk, amikor megpillantottam magunk előtt egy 

piros-fehér sorompót. Hát, én azt az elénk feszülő sorompót, 

a már ismert módon, egy oldal (kéz) támasszal akartam leküzdeni, 

de számításaimba csúszott némi hiba, ugyanis nem számoltam azzal, 

hogy a hátizsákom, és a vízzel telített túracipőm plusz súlyt jelent. Így, 

az attrakció sikeres volt ugyan, de a jobb térdkalács, vassal való 

találkozása után felvette, a sorompó egyik színének árnyalatát. Miután 

már nem figyeltem sajgó végtagomra, észrevettem balra lent, 

Sátoraljaújhely sziluettjét. Néhány katt a kamerával abba az irányba 

és menés tovább a zúzott köves úton. Egyszer, megint gondoltam, 

rácsodálkozom a minket körülvevő tájra. Kamera lendül a kézbe, 

és látom a korábban fotózott várost, ezúttal balra fent. Magam sem 

értettem, miféle köröket kellett leírnunk ott, de az biztos, hogy annak a 

hegynek már minden oldalát láttuk, de még a közelébe se mentünk. 

Volt egy kis ízelítő Szlovákiából. Borsi nevű településen vágtunk át, 

hogy ismét magyar honban érezhessük magunkat. A rendezett, 

megújított szomszéd ország után ébresztőként hatott, amikor lábunk 

ismét gyűrődött, szakadt aszfalt járdán vezetett, és a hulladékgyűjtő 

tartalma a fűre, útra volt ürítve. Emiatti bosszúság sutba téve. Volt 

egy ifjú sarj, aki bizony lebetegedett, egy rossz minőségű bakancs 

miatt. Át is pártolt hozzánk a fél százasról. A jó erőnléte ellenére 

csak vonszolni tudta magát. Mindig bevártuk, ami nem volt könnyű, 

mert a lovak nagyon mentek volna a maguk tempójában. Egyszer, 

én meg Kelly haladtunk már vagy 100 méter előnnyel, amikor én egy 

sárga jelzést csináltam, egy oldal ágán az útnak. Kelly haladt lassan 

tovább, én meg a lombok rejtekén megbújva vártam őket a kamerám-

mal és fotóztam őket lesből. Akkor hallottam Éva kérdését, hogy 

Alex hol van? Tamás válasza az volt, hogy: biztos palincol valahol. 

A célegyenesben megelőzött bennünket két, fél százas, futva. Akkor, 

én is elég hátul jártam, mivel mindig színes kockákat gyűjtöttem a 

kamerámba. Én, látva a két fiút, szintén futásnak eredtem. Kelly 

kérdezte tőlük, hogy 50-es? Persze, volt a válasz. Mikor én is 

elrongyoltam mellettük, szóltam, hogy 50 S. Futás közben csináltam 

még néhány piruettet, a többiek szórakoztatására, mire Éva is futni 

kezdett. Mivel, bőszen fotózták a befutót, maradtunk ebben a sebes-

ségi fokozatban. Kelly, menet közben többször is hálálkodott, hogy 

nem nevezett az ötvenes futamra. Belülről fröcsögő cipőjére és a 

dagonyára célozva. Száraz lábbal, egyedül Éva úszta meg a négy 

ember közül. Neki volt profi a futója. Hát, ez történt, akkor ott 

Sáros(!)pataktól Sárospatakig.