Bíróka: Tisza-tó kör, avagy hogy csináljunk magunknak egy kalandos napot.

Első futó felkészül.

Enikő és Böbe relaxál. Úgy döntöttek nem barátkoznak a széllel.

Elől a futók, aztán a biciklisek, majd végül néhány görkoris.

Mint mindig, a szombati testedzést megelőző este, nem a máskor
megszokott 23 óra körül ért véget a műszakom, hanem éjfélkor.
Csak azért tettem erről említést, hogy alvásból megint csak négy
órácska maradt, mint már korábban párszor. Mit ne mondjak
semmi kedv nem volt megkezdeni a reggeli készülődés feszes
tempóját. A melegítő reggeli használata ajánlott volt. Viszont még
így is elég vacogósra sikerült a találkozóhelyre való haladás néhány
perce. Nem könnyített a helyzeten a rohangáló oxigén sem.

Kerékpárok rögzítése Anti által.

Miközben értő kezek szerelték fel a bicikliket (7-et) a csónakszál-
lítóból átalakított utófutóra, én fotózással vettem ki a részem a
munkából. Mire végeztünk megérkezett a csapat második fele is,
akik nem vontattak semmi terhet, így nem is a fél hetes érkezés
volt nekik megadva. Megérkezésünk (Tiszafüred) idején nem
kellett kétszer ugyanazt a levegőt beszívnunk, ugyanis a szél

Érzékeltetni akartam mennyire fújt a szél. Ebben a pillanatban valaki kifogta a vitorlámból.

gyorsan átszellőztette a környéket, borzolta a kedélyemet és a
hajamat. Megbeszéltük, hogy hogyan futjuk a 70 kilométert
váltóban. 18-15-16-11-10 km-es etapok közül én lecsaptam a
számomra legkedvezőbbnek tűnő 18-as kezdő távra. Mivel csak
négyen voltunk, egy embernek két részt is kellett vállalnia. Én azt
gondoltam, vállalom a hosszabb távot, csak ne kelljen még egy
alkalommal futni. Biciklizve akartam teljesíteni a maradék távot.
Végül kicsit másképp alakult a dolog, de erről kicsit később.

Itt még kissé lemaradva Ginotól. Reméltem egy hosszabb csatát vele, de ötnél visszafordult. Kár.

A kezdeti vacogás ellenére nyárias futócuccot húztam magamra.
A rajtkapunál nem tolongtak a vágtázó fiatalok, mint más versenye-
ken. Ezúttal beállhattam volna az első vonalba, ízlelgetni az ízét.
Mégsem tettem, mert nekem a Runkeepert kellett indítanom,
ami nem olyan egyszerű, mint egy pulzusmérő indítása. A vissza-
számlálást követően „activity started” hang szólt a telefonomból
és kezdődött a(z) (ámok)futás. A Deac-os srác kellően elrugasz-
kodott tőlünk, és hamar befoghatatlan előnyre tett szert. Láttam
már a szereléséből, hozzáállásából, hogy mi nem fogunk hosszan
együtt futni. Volt még egy fiatal előttem, akinek a szélárnyékát
használtam volna, ha éppen nem hátam felől fúj. Nevezzük őt
Gino-nak, ez volt ugyanis a hátára írva. Éreztem, ez a tempó az,
ami nekem megfelel így az elején. Nyitva hagytam az előzés lehető-
ségét is magamnak, azaz nem hagytam messze lépni tőlem.

Zsolti, a másik böszi csapat első embere a 18-as távon. Ő legalább a kijelölt útvonalon haladt.

Volt egy ok, amiért nem is terveztem még előzni őt, ez pedig a
kellemes illat, ami róla áradt. Az első frissítés öt km-nél volt.
Mindketten ittunk, majd mintha olyasmit mondott volna, hogy
„további jó…”, és visszafordult. Hm. Egyedül mentem tovább,
immár saját tempót diktálva. Szerencsére a Runkeeper mindig
tájékoztatott, hogy milyen tempóban közelgek. Ez persze nem
az aktuális sebességet jelenti, hanem az addigi átlagot. Az minden-
képpen lejön belőle, hogy gyorsulok vagy gyaloglok. A böszörményi

Jutka, a maga 11 kilométerét rója. Sanyi, mellette biztosít egy kis társaságot.

biciklis kísérők nem nagyon akartak utolérni. Egyedül vergődtem a
töltés aszfalt sávján. Majd egyszer Jutka és Sanyi jelezték, hogy
megérkeztek. Békésen beszélgettek tőlem lemaradva, de még
hang közelben. Később Anti is megérkezett. Ő már mellettem
tekergett és beszélgettünk. Jobb térd viszonylag hamar vette saj-
gósra a versenyt. A fájdalom ellenére haladtam tovább, ekkor
történt a baj. Egy keresztülhasító fájdalom és egy reccsenés
térdkalácstájon. Na, ha akkor figyelte volna valaki a mozgásom,

Zoli és Jutka a boxutcában. Biciklizni hideg, futni meg meleg ez az idő. Azonos felszereléssel gondoltam, és az sem mindegy, hogy a szél melyik irányból ér.

biztosan észlelte volna, hogy valami nincs rendben velem. Tovább
gurítottam lépteimet, de már közel sem volt olyan egyenletesen
hullámzó, mint korábban. Ezt már észrevették, sőt Anti felajánlotta,
hogy átveszi tőlem a futást. Én viszont teljesíteni akartam a vállalt
távot mindenáron. A visszanézett adatok szerint 9 km-nél történt
ez a fájdalmas sérülés. Ahogy közeledett a váltóhely, Anti és Sanyi
előretekert, hogy fel tudjanak készülni indulás előtt. Velem maradt
Jutka, akivel beszélgettem közben. Egyszer csak megérkeztem egy,

Megtévesztésem itt kezdődött. Ki akart büfébe menni. Én futni jöttem. Persze, le kellett volna fordulnom akkor is.

út szélességű büfé felirathoz. A leágazásnál zöld nyíl mutatta, hogy
merre kell menni. Persze ugyanaz a zöld szín volt, ami eddig is
mutatta számunkra az útirányt. Jutka mondta erre kell menni. Én
mondtam, ez egy tókerülő verseny, miért hagynánk el a töltés, már
jól megszokott nyomvonalát. Szürke agyam gondolta, hogy csak a
büfé miatt volt lenyilazva az útvonal. Sokáig nem akartam ott
téblábolni, indultam hát a töltésen tovább. Mikor elértük a 18. km-t,

Sanyi és Jutka volt a biciklis kísérőm

Böbi és Enikő még csak kerekeznek. Futás majd később várható részükről.

nem láttunk frissítőpontot, váltótársakat mégannyira sem. Mivel már
elegem volt a fájdalmas futásból, megálltam 19,24 km után. Hívtam
telefonon a váltótársakat, de semmi reakció, mivel nem vitték maguk-
kal a telefonokat. Jutka kikutatta a főszervező számát. Hála, a mindig
mindenhová kísérő internetnek. Hívtam tehát az Új Zolit. Jutka
gyanúját erősítette meg, miszerint le kellett volna mennem Tiszaderzs
irányába a zöld nyíl által jelzett úton. Mivel azt a helyet már közel öt
kilivel meghaladtam, javasolta, hogy menjek előre Abádszalókra,
ami persze megint csak öt km. Nagy nehezen megtaláltuk a helyet,
a frissítőt. Viszont segíteni az én bánatomon nem tudtak. A másik
itatóállomás számát nem tudta a fiatal lány, így javallotta vissza-
térésemet Derzs irányába. Miközben tanakodtunk, mi legyen és hogy,
megláttuk Molnár Zoli és Zsebi Zsolti kettős, heves biciklizését felénk.

Anti a megfelelő légzést gyakorolja. El se hidd! Ő már mindent tud, ami futással kapcsolatba hozható.

Így érkezik holtversenyben a két böszörményi gárda. Gratulálok nekik!

Meg vagyunk mentve! Gondoltam. Az én „lovamat” hozták, gondok
szállnak az égben. De még sem. Voltunk négyen három biciklire.
Azt hittem egy ember majd fut tovább, de hát ez nem volt nekünk
váltóhely. Kiderült, hogy Zoli a saját biciklijét hagyta ott a frissítő-
helyen, mondván majd jön érte valaki. Az voltam én. Nekem kellett
mennem Tiszaderzsre gyalog, mivel én már teljesítettem a vállalt távot.
További futásról szó nem lehetett, a térd felől küldött fájdalmas üzene-
tek miatt. Annyit tudtam meg, hogy 6 km, és délben megszűnik a
frissítőhely. Volt még vagy fél órám. Nosza rajta! Nem igazán tudtam
merre is kell lefordulnom. Vissza a töltésre nem kellett, viszont láttam
két bringást kijönni az egyik utcából. Azt az utat választottam hát én is.

Néhol a táj is gyönyörű volt. Sajnos én ezt sem láttam.

Futóversenyen ritkán látható tánclépések. Előadja Zoli és Böbi.

Valami főútra kellett volna kijutnom, de én már stoppoltam bent a
településen is. 1989 után először emeltem stoppolásra hüvelykem.
Egy kedves hölgy kiszólt a leengedett ablakon, hogy ő csak Szalókon
közlekedik. Köszöntem meg neki és tovább bandukoltam. Kiértem a
főútra végre. Biztos ez az az út? Kérdeztem magamban. Volt egy
buszváró, ami választ adott a belső hang kérdésére. Ezt megelőzően
látták tétovaságomat páran egy kis buszban ülő, félelmetesen barna
arcok. Még mielőtt intettem volna nekik, már le is fordultak. Akkor
jöttem csak rá, hogy nem éreztem volna jól magam, ha felvesznek.

Diadal ív. Böbi beér a célba és örül neki. :-)

Végre az irány már meg volt. Futás még mindig nem volt pálya.
Intettem, kikerültek hangosan dudáltak, láttam, hogy előző bagázsnak
fajtársai voltak. Ne már! Gondoltam. A varangyokon kívül senki nem
autózik szombat délben? Egyszer csak feltűnik a szembejövő sávban a
főszervező. Állok a felezőn és beszélgetek vele. Mögötte szépen
gyülekeztek a járművek. Hát, mégiscsak autóznak emberek délben.
Igaz, mind csak szembe jön velem. Főszerv nem tud elvinni, másfelé
van dolga. Előtte még jól kinevet bénaságom miatt. Köszi, Zoli, ez
még kellet, az amúgy is alaposan megtépázott önbizalmamnak.

Amikor a két lány is futott. Böbi és Enikő.

Nem sokkal később egy Nissan terepjáró lassított. Végre! El vagyok
szállítva! Közben Jutka hívott, hogy ne induljak Abádszalókra, majd
körbe a tavon, hanem a versenyközpont felé, azaz visszafelé menjek.
Kedves szállítóm keresztül vitt a falun, majd vissza a központba,
frissítőállomást keresve. Hamar kiértünk a településről a zöld nyíllal
jelzett úton is. Visszaindultunk ismét központ. Annyit tudtam csak,
hogy egy piros cserepes ház elé támasztották a kerót. Hívtam Zsoltit,
akitől kérdeztem milyen házban keressem a biciklit, mert a frissítők már
kámfort játszottak. Kinéztem egy ő általa említett házat, ahová akartam
csengetni. Mily szerencse, egy arc éppen biciklit tolt ki onnan. Hurrá!

Enikő kilép a képből, Zsolti még középpontban.

Várom a váltótársakat: Zoli és Jutka.

Néhány fájdalmas futólépés után lestoppoltam a brinyóst. Tudta hol
kell keresni a drótszamarat. Egy közösségi ház féle lehetett, ahonnan
fiatal srác érkezett ki és végül ő vezetett el a megfelelő címre és hozta
az áhított járművet. Nem volt nagy falu, de elég strapás lett volna minden
piros cserepes házban érdeklődni. Szerencsésen alakultak végre a dolgok.
Indulhattam a biciklivel. Már nagyon türelmetlen voltam, mert nehezen
értem el a töltést, meg azt a rohadt büfét, ami megtévesztett ezen a szép
napon. Sérült térdem nem volt alkalmas tempós bicajozásra sem.
Semmilyen nyomatékot nem voltam képes tenni a pedálokra. Végre
rátértem a már befutott útra, de semmi nem volt ismerős a tájból. Ekkor

Zoli mintha éppen most kezdett volna futni. Aztán lehet, hogy tényleg úgy volt. Mellette Böbi lavíroz.

már alig sportolt valaki az aszfaltos úton. Amikor kérdeztem egy idősebb
távcsövező párt, csak annyi volt a válsz, hogy „amigo”. Nem tudtam meg
milyen messze lehet még Tiszafüred. Folytattam magányos utamat és
reméltem, hogy végre találok majd valamit, ami ismerős lesz a tájból.
Végül a Szabics kikötő volt az, amit le is fotózgattam. Tovább érve
egy csinos kis porta tetszett meg és ismét a képrögzítés mellett voksol-
tam. Ekkor Pista bátyám (mint később kiderült) megállt mellettem és
csak úgy ott volt, míg én nézelődtem. Mikor végeztem még mindig ott volt.
Gondoltam érdeklődöm nála, hogy mi lehet az a hosszú betonépítmény.

300 méter hosszú, cölöpökön álló csatorna, ami az öntöző vizet szállítja oda, ahová szükséges. Persze, nem Afrikába.

Így néz ki profilból a vízátemelő csatornája.

Vízátemelő, még Horthy Miklós építette. Gyűjjön, megmutatom. Be lehet
oda menni. Biciklik letámasztva egy kerítés mellé, és gyalog tovább a
dzsindzsásba. Drótkerítésen kétembernyi széles nyílás. Ott szoktak bejárni

Pista bá mutatja az utat, hol lehet közelebbről szemrevételezni a víz érkezését a lassítóhoz.

a pecások. A 300 méter hosszú fedett csatornából ott érkezik be a víz.
A tompítónak hívott építmény beton peremén araszoltunk befelé, ahol a
drótba kellett kapaszkodni, de azt nem mondta, hogy szögesdrót. A buja
növényzet láthatatlanná tette, a rám leselkedő veszélyeket. Szépen fel-
hasította egyik ujjamat. Az öreg csak magyarázta ennek a régi építménynek
a történetét. Bicikli miatt aggódva sürgettem, hogy menni kellene. Csalán,
szederbokor és egyéb finomság hasogatta a bőrt. Megkönnyebbüléssel
láttam, hogy bicó még meg van. Hívott Pista bá, hogy nézzem meg a
szivattyúházat is. Gondoltam rengeteg időm van még, Tiszafüred meg már
csak 3 kilométer. Elmesélte az objektumot őrző fiatal is a történetet,
ezúttal a szivattyúház felől nézve. Mikor a politikát kezdte elemezni, én
sürgettem távozásomat. Ekkor már rendesen fáztam, és éhes is voltam.
Mióta biciklin ültem, már a nap sem sütött, viszont a szél szemben jött és
hideget hozott magával. Az én kajám, cuccom viszont körözött valahol a
Tisza-tó körül. Csak a libabőr volt kéznél, de az semmit sem segített rajtam.

Vittem biciklit, vizet, kaját, meg egy felsőt. Ez mind megkerülte a Tisza-tavat, én meg éheztem és fáztam. Na meg nem kerültem meg a tavat. Lovamat Zsolti járatja, akinek nem tetszett egyik bicikli sem, amelyiket használta útjuk során.

Böbi fut, Anti meg társaságot ad, avagy biciklis kíséretet.

Ahogy haladtam lassan, végül visszaértem és számításaim szerint már nem
is kellett sokáig várnom a váltó csapat körbeéréséhez. A nap csak bujkált,
a szél viszont kitartóan csak hozta a hideg levegőt. Mikor nap lenézett rám,
én fűbe helyeztem megfáradt testemet. A szél kellemetlen hatásától ezzel
mentesítettem is magam. Pár perc elteltével észleltem, hogy nem vagyok
egyedül a földön. Hangyák fedezték fel fejem alá helyezett tenyeremet.
Félméternyit változtattam helyzetemen. Facebookon már jeleztem, hogy
kellemetlen sérülésem befolyásolni fogja a jövő szombati Kékes futásomat,
de nagyon. Nem tudtam merről várhatóak a társak, így azon nem is agyal-
tam tovább, hogy hová tegyem magam. Majd egyszer csak csörög a
telefonom. Megérkeztünk, és te hol vagy? Volt a kérdés. Oda cammogtam
a célállomásra és meg voltam lepődve, mikor gratuláltak nekem a többiek,
mert nekem ez eszembe sem jutott a sok megpróbáltatás után. Végre
ehettem én is valamit. Egy öt literes befőttesüveg gyümölcsleves volt, amit
senki nem támadott. Nekem meg az a kedvencem. Hol találok tányért?

Édes gyümölcsleves. Megmentetted életemet.

Itt szabadultam rá a finom leveskére. Jobbra mellettem egy ultrafutó. Állítólag tavaly ő nyerte a 70-es egyéni távot. Most "csak" második lett.

Sajnos az nincs. Műanyagpohárból kellett innom, és öt-hat alkalommal
újratölteni. Égő volt már, viszont az éhség nagyúr. Miután a járgányok fel-
kerültek a szállító eszköz hátára, megkezdődött az éremosztás, így hát
keresztül hegyen-halmon, igyekeztünk a színpad elé. Megtapsoltuk az
egyéni győzteseket, akik 70 kilit trappoltak ezen a napon. Majd a váltó-
csapatok eredményhirdetése következett. A két böszörményi váltó csapat
osztozott az ezüstérmen. Miután érmek lógtak a nyakakban, a főszerv
nyilvánosan megszégyenített eltévedésem miatt. Kérdezte, hol is van az a
böszörményi barátunk, aki a jelzések ellenére továbbment és jóval többet
futott és gyalogolt. Gondoltam, nem bujkálok, két kézzel jeleztem itt vagyok.
Szerencsére, írd és mondd, tíz embernél több ember nem volt lent a nézőtéren.
A többiek mind fent voltunk a színpadon. Örök tanulság, hogy a szervezőt

Köszönet minden segítségért!

soha ne hívd, ha bajba kerülsz. Oldd meg magad! Köszi, Új Zoli! Itthon
fedeztem fel magamon, hogy a hideg ellenére, a szórványos napsütés nyom
nélkül nem maradt. Futónadrágom körvonalazódott, a szabadon maradt
vállamról nem beszélve. Illatos fehér habarccsal kenegettem körbe a kritikus
helyeken. Az előző éjszakai négy órás alvás ellenére nehéz volt elszendered-
nem. A fájdalom állandó jelenléte akadályozott ebben.
Szép volt, jó volt, felejtem, amint lehet.