A hagyományokkal ellentétben, most nem egy eseményről
írok, hanem egy verseny utáni tébláboldáról. Legutóbbi
bejegyzésem egy sajnálatos sérülésről számolt be, amit
akkor még nem tudtam mi lehet. Sejtettem, hogy nagy a
baj és nem is tévedtem ezzel. Azt, hogy ezt meg tudjam,
meg kellett várnom pünkösdnek múlását. Az ugye két nap.
Onnantól napokig jártam az orvosokat. A röntgen kimutatta,
hogy a térdkalácsom tört el, de el nem mozdult. Az ultra-
hang minimális folyadékot fedezett fel. A sebész doki simán
begipszelt volna tokától bokáig, amit én semmiképpen nem
ajánlottam neki. Valami rögzítőt akartam, ami véd, de nem
lebénít, mint a gipsz. Valami rugalmas rögzítőt írt a
beutalóra, ami a traumatológiára szólt. Végül ott is mozgás-
képtelenné tett volna az a szerkezet, amit ajánlott az orvos,
előbb egy drágább (27 ezer), majd egy olcsóbb (13 ezer)
rögzítő „személyében”. Ott tettem magam hátramenetbe,
amikor mondta a szakorv, hogy oltogatni kell magam hasba,
a trombózis kialakulása ellen. Na, épp ezért nem kértem
gipszet sem, több más ok mellett. Aláírtam a papírokat,
hogy saját felelősségre nem engedtem rögzíteni a térdem.
Mellesleg magán emberként megsúgta, hogy nem is indokolt
a gipsz, meg az ő általa ajánlott rögzítő. A DVSC sport orto-
péd orvosának a véleményére is kíváncsi voltam. Időpont
egyeztetéskor már mondta, jól tettem, hogy nem engedtem
begipszelni. Másnap ő is megvizsgált, ami abból állt, hogy a
fájó testrészt jól megnyomkodta. Könnyeimmel igazoltam nála,
hogy nem vagyok szimuláns. 9 ezret keresett rajtam 10 perc
alatt. Az összes orvos, akivel sérülésem óta találkoztam, egybe-
hangzóan azt mondta, hogy „teljes kímélet”. Persze, persze.
Minden nap biciklivel mentem az aktuális vizsgálatra. Nem
majd taxival. Szerencsére ez a mozgásforma nem járt fájdalom-
mal, ellentétben a gyaloglással. Na, azzal szenvedtem sokat,
mert volt olyan, hogy a felajánlott segítséget nem vettem igénybe.
Kedves futótárs azt mondta, ha végzek Debrecenben, hívjam fel,
lelép melóból és értem jön. Korán végeztem és nem akartam,
hogy miattam legyen oda a napja. Elég erőt is éreztem magam-
ban, hogy eltotyogjak a buszhoz. Itthon Bösziben meg haza séta.
Normál esetben 25 perc, ezúttal szerintem több mint egy óra is
lehetett. A betegszabadságot két hét után szabadságra cseréltem,
hogy a munkáltatónak is jobban tetszen a dolog, meg én is többet
keressek. Egy aktívabb hétfő után kértem még egy hetet, abból a
kellemes időtöltésből. Na, ez az, ami a mai nappal lejárt. E hét
második felében csináltattam egy újabb röntgent, hogy lássuk a
javulást. Az összehasonlításban nekem nem jött le, hogy annyira
összeforrtam volna. A lelet is azt írta, hogy nem vagyunk még a
gyógyuló folyamat végén. A tegnap esti aktív biciklizés (mert ugye
az engedélyezett) után a mai napi néhány száz méter séta már a
korábbi fájdalmakat hozta a sántikálás mellőzésével. Itt tartok most.
A bennem kételkedőknek (1-2 pékséges alkalmazott) pedig csak
annyit mondanék, hogy mindenkori fájdalmamat viseljék ők, én
meg addig megyek futni, meg versenyekre járok. Sérülésem miatt
lemaradtam a Kékes csúcsfutásról, egy éjszakai futásról Debrecen-
ben, és ami leginkább fájó pont, az UltraBalatonról. Kimarad még
néhány kisebb verseny július hónapban is, de ennyire előre nem is
terveztem, mert hiába is tettem volna. A futótársak bíztatását ezúton
is köszönöm. Várok még az újrakezdéssel, amíg nem érzem úgy,
hogy most már menne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése