Tokaji váltófutás.

Hegedűs Sanyi, Fekete Anti, Vastag Gyuri, és Molnár Zoli rajtakapva a kompoláson.

Hosszas tervezés után tavasszal ez a kezdeményezés dugába
(csak tudnám ez mi) dőlt. Én, akkor is a stabil kezdők között vol-
tam, mert az adott szó kötelez. Kissé tartottam ettől az egésztől, 
nem tudtam mi várhat ott rám, de ha a félelmeimre hallgatok, 
akkor az életben el nem indultam volna felfedezni a világot. Most, 
jó néhány hónapra rá, ismét előkerült a kérdés. Persze, elsőre 
nyomtam megint a like gombot. Nagy csapatról beszélt Fekete 
Anti (ötletgazda). Előző esti nagycsoportos futásunk végeztével 
mutatta nekünk, hogy ki kivel fut majd párban. Én éppen vele 
kezdtem volna. Este már csörög a telefonom, hogy a futóházas-
pár meggondolta magát és nem jön. A számomra ismeretlen 

Molnár Zoli mégis bevállalt egy adag futást. Köszönjük.

futó (Attila) inkább szülinapra megy, Csernáth Böbi meg nem 
akart részt venni, egy ilyen fázós buliban, mert már kétszer végig-

csinálta és ez elég rossz emlékeket hagyott benne. A maradék 
csapat úgy nézett ki, hogy három futó és két (csak) biciklizni 
akaró ember. Igény lett volna egy közös fotóra induláskor, de 
én nem vittem kamerát magammal, ha már nem kellett biciklit 
sem, akkor ne más cipelje a hátán, nem könnyű fényképezőmet.
Molnár Zoli mentette a helyzetet. Reméltem, hogy ő hoz magával.
Önkioldós kép készült maratoni távolságról. Rá jellemző lazaság-
gal állt a dologhoz. A reggeli 7 fokban nem volt kedvem sokáig 

Zoli tapossa az aszfaltot, Gyuri meg a pedált mögötte.

 
várakozni, leadtam a csomagomat és hosszúra nyújtottam léptei-
met tokaji irányzékkal. Mivel első futónak jelentkeztem, eleve egy 
sprint gatyóban, trikóban érkeztem. Na, jó, vettem még fel egy 
biciklis felsőt is, hogy a reggeli indulás után majd a közönségnek 
kidobom. Aztán menet közben másképp döntöttem, meg hát 
nem láttam egyetlen kétlábút sem, a szemmel látható horizonton
belül. Nem lehettem valami dekoratív darab, mert a futó trikó 
hosszabb volt a másik felsőtől, a másik meg gumis volt derék 
tájon. Ha style-isztom látta volna, biztos karóba dönti testét, de 

mivel nincs, meg hát néhány szárnyason kívül senki sem látott,

Sanyi jól járt ezen a töltésen. Futni kellemesebb volt rajta, mint kerekezni .

nem igazán stresszeltem emiatt. A korábbi eső nem tett kárt a 
földút talajában, így aggódástól mentesen haladtam előre a 
kora reggeli vacogóban. Ezek szerint alakult a teljesítményem 
is. 4:28 lett az átlagom. 1 óra és 40 másodperc lett az én futá-
som, 13,59 km a Runkeeper szerint. Az átlag kissé lerombo-
lódott azon a kb. egy kilométeres szakaszon, ami futásom

végén fogadott. A nagy mezőgazda(g)sági gépek akkora 
terepet varázsoltak oda nekünk, hogy a katonai harckocsik 
(miért van másmilyen is?) is trélerért sivítottak volna. Anti váltó-
társam ott is hagyott bennünket a kátyúk fenekén, én meg 
próbáltam a lehető kevesebb kárt tenni frissen vásárolt 

És lám, lám én is ott voltam. Biciklit tekerek és fotózok. Ez jellemző  rám máskor is.

terepre termett (na, nem ilyenre) bicójában. Hol toltam, hol 
meg gyalogoltam mellette. Kevés olyan szakaszt találtam, 
ahol tekerhető volt. Azokat a 10 méteres szakaszokat nyilván
űlő testhelyzetben haladtam végig. A mély keréknyomok mintá-
zatával volt nagyon sok gond, mert vagy a traktor keréklenyo-
mata volt meg eredeti pontossággal, vagy pedig olyat tapasz-
taltam, hogy a traktorkerék felszaggatta a lágy részeket és 
olyan hatása volt a dolognak, mintha foghíjas macskakövön 
tekernék. Tehát, dettó végbél termék. A mi Gyurink (Vastag) 
viszont a nyerget nem hagyta el a Hajdúdorogot és Hajdúnánást

Kompra várakozó csapattársak.  Zoli meg Gyuri.

összekötő (?) látványos úton (?). Azaz nem szállt le a gépről. 
Viszont gyorsabban sem haladt, mint én. Kellett volna rögzí-
tenem azt az áldatlan állapotot kép formájában, mert ugye a 
telefonokban is van már ilyen cucc. Sajnos, a keservek és a

lemaradás veszélye miatt nem kezdtem ebbe bele, pedig 
még mögöttem is volt érkező, aki elég vékony kerekű gépé-
vel talán kísérletet sem tett a hagyományos kerékpáros 
közlekedésre. Ez az írás is megrekedt ezen a részen, ahogy
mi az expedíció résztvevői. Több száz méterről láttam,

hogy a sorompó huzamosabb ideig a vízszintes tartomány-
ban helyezkedik el. Pásztázó szemeim felemeltem néha a 
sárból, de vonatot nem észleltem. Nem volt tenni mi mást, 
bújtunk hát alatta. Szerencsére nem volt szoknyája, tudod a 

Ennyi maradt a menetben felszedett sárból. Ez bizony hazáig kitartott.

rúd alatti rács. A bakter azt gondolta, hogy arról a földútról 
biztos úgy sem érkezik senki. Mire Zoli sporttárs is betolta
a kőre hűséges kétkerekűjét a sorompó is az ég felé 
emelkedett. Mondtam is, hogy elintéztük neki, hogy legalább
neki ne kelljen bújni alatta. A vasutas tettét tapssal jutalmaz-
tam, majd megkezdtük a hajszát, ami Anti utolérésére töre-
kedett. Szerencsére volt, aki csinálta már ezt a futúrát és 
ismerte az íveket, kanyarokat. Hajdúnánás már hátul volt, 
Anti még sehol. Profi tekerőnk (Gyuri) már említette, hogy 
biztosan elkerültük egymást. Nem lehet, hogy ennyire előre-
haladt. A felvetés ellenére gőzerővel haladtunk a sima úton, 

remélve, hogy egy futómozgást láthatunk az út bal oldalán. 

Szennyeződés már múlóban, de beavatkozás nélkül nem múlik teljesen.

Végre ez a pillanat is elérkezett. Én még mindig a rövid 
futónaciban és a futó+bicó felsőben haladtam, már-már a 
fázás jeleit mutatva. A gyors haladás miatt az első kerék 
alaposan megszórt sárral. Hagytam, hogy megszáradjon,

és a következő váltás során lesepertem magamról és 
kiléptem a földkupac közepéből. J Hegedűs Sanyi egy 
réteget leválasztott magáról és már tette is szaporán a 
lábát a felüljáró emelkedőjére. Mi meg miután össze-

rendeződtünk, követtük őt. Én, első szilárd tápomat tartot-
tam kezemben, meg akkor már az ő biciklijét is. Csomag-
tartójára rögzített hátizsákja nem tette kényelmessé az 

Fekete Anti akarta, hogy fussunk hazáig. Végül mégis vonat  hozott az utolsó negyvenen.

üléspoziciómat, a nyereg keskenyebbik végén kuporogtam. 
Semmi vész, csak egy órát kell kibírnom így. Elvégre nem 
luxusutazáson vettünk részt, nem lehet mindig minden 
kényelmes. Mögöttem haladó Zolitól kérdeztem:”Te is 
futsz?” Kérdéssel válaszolt. „Fussak?” „Én csak kérde-
zem.” Szerencsére ő is bevállalt egy órát, így volt kevés 
időm a szendvicsem feldolgozására. Az ő futását a kom-
pozás törte meg kissé. Anti előrement és intézett rögtön 
induló járatot. Ez abból állt, hogy visszahívta a már elru-
gaszkodott vízi járművet. Mikor már alattunk haladt a 

Gyuri hűségesen viselte a biztonsági felszereléseit.

Tisza vize, gondoltam most épp elég időnk van egy-két 
csoportképet csinálni. Sajnos, a fotós mindig lemarad. 
Na, mindegy, de legalább van ilyen is a birtokomban. A 
Zoli etapja egész kellemes kis környék. Persze csak a 
Tisza közeli részek. Az út két szélén álló fák lombjai az 
aszfalt csík fölött randevúznak egymással. voltak is, akik
elég romantikusnak tartották ezt a helyet, mert félreért-
hetetlen nyomokat hagytak maguk mögött. Khm. Miután 
Zoli lezavarta az ő egyórás futását, ismét én következtem. 

Valahogy így végződött ez a mai túránk.

Előrehaladott állapotba kerültem, azaz kitekertem egy 
kilométernyi előnyt, hogy futónak öltözhessek vissza, 
mire ő is odaér. Bevárom, pacsi és indulok. Azaz, indul-
nék, de a Runkeeper még nem állt készen adataim rög-
zítésére. Öt méter séta után futva mehettem tovább. Hát, 
mit ne mondjak, nem esett valami jól újra futni. A térdeim 
nem kívánták akkor ezt a sportot, de gyorsan belátták, 
hogy szükséges közreműködniük ebben az akcióban, 
mert más opció nem létezik. A Kopasz hegy már elég 
közel került hozzám, de még mindig úgy láttam, hogy 
elfelé megyek tőle. Beérkeztünk végre a keresett lángos-
sütőhöz. Én, úgy sportosan, ahogy voltam, lehuppantam 
egy székre, ami az utcán volt kirakva. Míg a többiek lán-
gost rendeltek, vagy nézelődtek bent, én addig a privát 
szendvicsemet támadtam meg. Ahogy az idő telt, úgy 
kerültek rám vissza a rétegek. 5,3 km után nem tudtam 
még merre, hova tovább. Kell e még futnom a közeljövő-
ben? Lángos után pohár bort ittak a srácok, míg én szerel-
vényt igazítottam (katonai kifejezés volt anno) egy padon. 
Üres poharakat hagyva, ismét lendült a láb és jött a kérdés, 
ki mennyit akar még futni. Szám néma maradt. Én már 
nem erőltetném tovább. Nem is szeretnék visszasérülni, 
meg az előző váltáskor sem esett olyan jól az indulás, 
mint a reggeli vágta. Sanyi vállalta az első órát visszafelé. 
Gyuri javaslatára ezúttal a töltésen indultunk el. Nem is 
ért csalódás bennünket, mert felül térköves sétány volt, 
lent pedig bicikliút. Na, igen ám, de ez sem tartott sokáig. 
Kerekes szemmel igen rossz minőségű aszfaltra váltott 
az út.  Még ez sem lett volna olyan nagy probléma, de 
Sanyi csomagja megint gondokat okozott. Ezennel ő 
mindig le akart szállni. Csak a gumipók akadályozta meg 
ebben. Viszont nekem mindig meg kellett állnom miatta. 
Éreztem, hogy a táskában van valami, ami félrehúzza. 
Kiderült, hogy némi sárga lőre a kínok okozója. Harmadik
újrakötözés után jött az elhatározás, legördülök én a pecá-
sok útjára, az olyan simának tűnt. Az volt minden, csak 
sima nem. Sebaj, ha ezt főztem ezt eszem. A bosszantó 
az volt a dologban, hogy már senkit nem láttam a mieink 
közül. Tehát haladnom kellett volna. Ekkor megint balra 
húz a táska. Felvettem volna a hátamra, ha már nem lett 
volna ott a sajátom. Közben érkezett egy zúzott köves út, 
ami a töltésre vezetett. Felkapaszkodtam és megpillantot-
tam Antit, aki a Tiszát szemlélte meg, de mire feltekercsel-
tem már tovatűnt. Zoli később indult onnan, na, gondoltam, 
nem kell már egyedül haladnom. De. Kellett, ugyanis annyi-
ra elnyúlt tőlem, hogy nem bírtam követni. Küzdöttem, de a 
táska miatt sem tudtam gyorsabban haladni, meg talán 
nem is bírtam volna gyorsabban menni azon a talajon. 
Azért jó volt, hogy látótávolságba kerültek a társak, mert 
valami település keveredett utunkba és mindenki eltűnt a 
szemem elől az út görbületével. Csak remélni tudtam, hogy 
jó az irány, amit követek. Ilyenkor nő bennem a para, mert 
én gyakori eltévedő vagyok. Összeszereléskor valahogy 
kimaradt belőlem a GPS. Egy újabb kanyarban aztán lát-
tam valakit, aki visszanézett jövök e már. Hú, hát ja. Onnan 
már hamar kikeveredtünk az ismert útra, amelyiken men-
tünk reggel/délelőtt. Saját véleményem ezzel kapcsolatban 
csak annyi, hogy járt utat a járatlanért ne. Viszont sikerült 
ezáltal a vérszomjas fehér, földszintes kutyust elkerülnünk, 
de legfőképpen a nagy verést beígérő, nehéz kézi munkás
(?) gazdáját. Szegény kutya pont egy ilyet védelmez. Minde-
közben Sanyi vitte a képzeletbeli stafétát a kompig. Ekkor 
már nem volt olyan szerencsénk, hogy keveset vagy semmit 
ne kelljen várni. Nem is baj, mert így a Sanyi kényelmesen 
meg tudott törölközni. Olyan volt ez, mint aki épp a zuhany 
alól lépett ki. Közben Anti már készülődött a komp utáni 
szakaszra. Cserélte az alsót futónadrágra, a kompon utazók 
nagy meglepetésére. A következő órában ő futott. Egyszer 
megálltunk a Trianon emlékműnél, majd tovább haladtunk. 
A terv az volt, hogy Szorgalmatosnál cseréljük a gumikere-
keket vasra, de Anti azt ötölte ki, hogy mivel sokat kellett 
volna várakozni a vonatra, így ő még el akart futni Tiszavas-
vári vasútállomásig. Érkezést követően Anti részéről újabb 
átöltözés következett a nyílt utca egyik szegletében. Gondo-
lom, teljesen véletlenül volt ott egy italmérő bolt, ami elé kiül-
tünk, és míg Gyuri kérdezgette Anti futótörténeteit, addig 
fogyott a habzó ital, akinek az kedves. E sorok írója inkább 
egy kivert, de nagyon szelíd kutyus felé fordította(m) figyel-
mét. Az idő közelgett, így hát pénzünket vonatjegyre cseréltük, 
amire végül nem is lett szükségünk. Nem ért rá a kalauz. 
Míg Zoli, jó vendégként visszavitte a göngyöleget, mi már a 
bicikliket fogtuk felpakolásra készen. Lefoglaltuk a kis Bznot 
vonat mindkét peronját a drótszamarakkal. Sanyi őrzött kettőt
a túlsó végében, mi meg a hátsóban voltunk hárman. Zoli 
meg a fülkében utazott.  Gyuri nem hagyta abba az alkalmi 
riportot. Ultrafutás volt a téma. Miközben Anti kicsomagolt 
egy szendvicset. A kérdések záporában hősünk nem tudta 
megkezdeni a táplálkozás folyamatát. Már-már a kenyér 
száradása miatt  aggódtam, amikor végre beleharaphatott a 
szendvicsbe. Kérdések persze érkeztek továbbra is, ekkor 
már azonban nem érkeztek a válaszok csípőből, ugyanis 
oldalra kellett söpörni a nyelvet akadályozó élelmet, míg a 
szónak kellett a nyílt út. Miután minden szó ki lett mondva az
adott témáról, én a kapaszkodó csövén pihentettem fejemet. 
Talán még el is szenderedtem. Sőt, ez a valószínű, mert 
nem sok emlékem maradt a vonat megérkezéséről. Leado-
gattuk a sáros bicikliket, miközben az újabb felszállók türel-
metlenül vártak a felszállásra. Zoli a másik ajtón szállt le, ott 
volt a kerója is. A hátija viszont nálunk. Azt én vittem utána, 
hátha szüksége lesz még rá a későbbiekben. Alig múlott 
négy óra, éppen a Mobilitás hét jegyében rendezett, autó-
mentes nap, biciklis felvonulása a körúton. A négy bicikli 
mellett nekem futnom kellett, mivel én indultam jármű nélkül. 
A startot messziről láttuk, de rengeteg ismerőst üdvözölhet-
tünk még az út szélén állva, később is. Molnár Zoli érezte, 
hogy neki is velük kell haladnia. Nekem nem sok választá-
som maradt, mivel csak a kétküllős volt nálam, azaz a lábam. 
A túratársakat futva kísértem haza, ha már azonos volt az 
irány. Majd futásomat folytatva a körútig mentem, ahol 
ismét integettem az éppen odaérő biciklis folyamnak. 
Tapasztalatom a következő erre a napra vonatkozóan: 
Remek idő volt ma a futásra, a biciklire már kesztyű kellett, 
főleg a reggeli órákban. Böbének igaza volt, hogy a fagyos-
kodás sokat ront az élvezeti értékén. Ezért ő távol maradt 
ettől. Igazi kellemes idő erre, az egymást váltó sportra nem 
igazán van. Emlékezzünk csak a szépre, hogy a következő 
évben bátran vághassunk neki újra, a sok meglepetést 

tartogató távnak.