Bíróka: Oxigén kupa 6. befejező futás.

Kerestem a versenyközpontot, ezt a széket találtam ott, valaki magával vitte erdőbe a komfortot.

Hát tessék! Már itt is az utolsó futam az Oxigén kupában. Az előző napi borús, lelombozó időt napos, de hideg idő követett szombaton reggel. Tudtam, hogy alul rövidet fogok használni, de a felsők közül most, egy versenyen még nem nagyon mutatott hosszú ujjú mellé tettem a voksot. Gondoltam az árnyékos és szelesebb részekre. Ezúttal egy hangos mosolyú társunk vitt bennünket a versenyközpontba. Jókat nevettünk utazás közben. Sajnos, kevesekkel lehet ilyen jóízű, boldogító röhögéseket csinálni. Panaszkodunk, milyen drága az élet, de ez ingyen van (még), mégsem használjuk. Tudom, a napi robot után már nincs hosszá kedvünk. Szóval, érkezünk meg és már akkor látom, hogy itt mintha ma nagyobb tömeg készülne futni, mint, mondjuk legutóbb. Amint megérkeztünk, az első nevező sátor előtt kidobtuk a horgonyt. Ott mindig megállunk és onnan nézünk szerte szét. Onnan látom leghamarabb, kik érkeznek és már rögzítem is a pillanatot. Jó néhány perc megy át múltidőbe mire erősödik bennem az érzés, hogy körül kellene nézni a placcon. Ilyenkor a fotótéma és a cimbizés a fő cél. Tíz méterrel odébb csoportosulok és onnan nézem a duzzadó tömeget. Az idő megint csak kevesebb lett a starthoz viszonyítva. Néhány réteget lehámoztam magamról és Nyéki Zoli futótársammal kicsit feltüzeltük a lábakat a megméretésre. A szokásos előkocogás volt most is.

Sanyi a rövidebb távot futja, mutatja is öt fekete ujja.

Garda Árpi itt még segítőként dolgozik, majd átöltözik és futóként brillírozik.

Részemről egy kis felmérés, hogy melyik alkatrész küld ma jeleket, tiltakozva az aktuális futásom ellen. Ezúttal rendben találtatott minden. A hétfőtől péntekig tartó, orrból folyadékvesztés is hirtelen elmúlt. A két héttel ezelőtti futam is rossz előjelekkel kezdődött, de a futás napján a szervezet kiadta a zárójelentést. Minden rendben, futhat. Akkor most soroljunk be a minket illető helyre, a startvonal közelében. Én, arc nélkül (pofátlanul, ha valaki nem értené) beálltam két kis csaj elé, akik gondolom szintén nem szeretnék, hogy úgy teljenek a másodpercek a verseny idő rovására, hogy még egyet sem léptek. Előttem még vagy három humánus gléda volt, mégis mire futáshoz döntöttem felsőtestem, máris öt méter volt a hátrányom, amit alig győztem ledolgozni később. Bírtam menni, és mentem is. Nyéki Zoli megtalált a tumultusban és balomhoz szegődött. Mondta, hogy szeretne javítani a legjobbján. Mondtam neki, akkor tarts velem. Ezt nem beképzeltség mondatta velem, hanem a korábbi futásaink adatai. A bölcs döntések nem jellemzőek a futásaimra, ha megy a futás, akkor pörög a láb és csapkod a kéz. Igen ám, de fél- egy kör után a pulzust nagyon magasnak éreztem. Semmi gond, akkor leveszem a lábam a gázról. Páran ekkor már meg is érezték, hogy a pasi halni készül, és elhúztak mellettünk. Gondoltam normalizálódik a dolog hamar és a végén még újraéledhetek. Na, ezt a várt érzést még mindig várom. Nem jött el. Azért haladtunk szépen.

Nagy reménységünk a Sára, tavasz van már, nincs szükség a sálra.

Ez a két fiú vajon hol lélegzett, hogy öt perccel korábban érkezett (tőlem a célba).

Egyszer egy akkora bolyt értünk utol, hogy nem láttam sehol egérutat, ahol egy szökkenő mozdulattal át lehetne sodródni. Hangosan szóltam hátulról, hogy "balról". Abban a zihálós állapotban nem akartam körmondatban kifejezni magam. Be is vált a dolog, mert szépen nyílt egy embernyi rész a bal szélen. Sebességet nem vesztve haladhattunk tehát tovább. Igen ám, de a kivitelezés közben idegen csontokat hallottam csörögni a lábaimon. Mi történt, én nem is tudom. Hamar visszalépett a nő és majdnem gáncs lett a dologból. Mindez már a hátam mögött történt, így reagálni sem tudtam rá. Elnézést kértem és haladtam tovább. Hogy Zoli hol érkezett mellettem vagy mögöttem, akkor nem is láttam. Ő elkerülte a lábakat, mert nem panaszolta, hogy neki is lett volna hasonló érintkezése a futóhölgyek valamelyikével is. Ezek a négy perces ezrek ma nagyon gyorsnak bizonyultak számomra. Múlt heti futásunkon (Yours Truly) mesélte nagy riválisom, hogy ő edzésen mindig lassabb tempóban halad, sosem gyorsabb öt perc/km-nél. Ezt én is próbáltam pár futáson.

Sérülés után nem volt csúcs a forma, mégis örömet okozott a lábtorna.

Kék a sapka, kék a fűző, 90 kilót működtet ő.

Nem egyedül futottam, ahogy általában. Úgy tűnik ez nekem nem vált be. Itt a versenyen szívesen megálltam volna és visszatapostam volna a pulzusom a helyére. A ritkán használt pulzusmérőm akart egyszer jönni velem futni a héten. Mire beöltöztem már 148-at mutatott. Gondoltam picit várok amíg megnyugszik és indulhatunk is. Akkora izgalomban volt, hogy újra jöhet velem futni, hogy nem csökkent benne a feszültség, a drukk. Türelmem már elfogyott, így a 148-as itthon "maradott". Lehet megint az elem fáradt el benne úgy, hogy mindig várt, mikor lesz rá szükség. Most még kicsit vissza a versenyhez. A célegyenes dombtetőn volt egy kis lány, úgy 8-10 év körül és nyújtotta kis kezét pacsira. Közben mondta: "hajrá Bíró!"

Attila a helyszínre is futva érkezik, fut egy tízest és ahogy jött távozik.

Nem tudom mennyit mutat az óra, de maradt még erő a befutóra.

Gondolom, olvasta a táblát a frontomon. Nagyon aranyos volt. Következő, utolsó lejtőzés előtt is pacsiztunk. A ragyogóan szikrázó napsütés sok-sok családtagot kicsalt szurkolni. Ennyi embert ritkán látni az Oxigén pályán. Annyira koncentrálok a futásra, hogy az órát sosem figyelem. A második karika után mondta valaki Szilágyi Lacinak, hogy 19:41. Ehhez képest akkor a második fele a távnak már rosszabbul ment. Annyira ki voltam már a végén, hogy nem érdekelt ki előzött meg és ki maradt mögöttem. Persze rosszul esett, hogy meg sem tudtam közelíteni legjobbamat. Visszatérek a magányos, erősebb futásokhoz és nem hallgatok másokra. A versenyen már nyomni kell és a bölcsek ott már nem tudnak tanácsot adni. Akkor jöjjenek a hosszabb, erősebb futások, mert pár nap és Rotary félmaraton várakozik, amit ugye megint csak teljesíteni kellene 1:30-on belül.