Sehova Boda

Itt indul a mezőny neki, végre engem sem takar senki.

Jó néhány hét múlott azóta, de még mindig vegyes érzelmekkel gondolok az idei Nem Oda Boda futóversenyre. Kezdjem hát az elején! Egy 6 személyes kisbusszal érkeztünk, a telekocsi jegyében. Ezt csak azért írom, mert láttam olyat, hogy egy autó egy ember. A parkolás szempontjából lett volna fontos többen utazni egy kaszniban. Na, bár csak ez lett volna a legnagyobb gondom. Elfértünk végül. Lapozok. Boldogságosan indult a nap a versenyközpontban. Sorra jöttek a kedves ismerős futótársak. Nagy öröm őket újra és újra látni. Mivel a rendszeres láthatás az Oxigén kupa téli idény zárásával megszűnt, így ezt a néhány alkalmat kell megbecsülni, ami a nyári szezonban adódik. Az eredeti időpont időjárásával (napokig szakadó eső) kissé ellentétes idő fogadott bennünket április 28-án. "Tiszta erőből nyár", ahogy énekelte valaki anno. Az előkészületekről nem is tudok mit írni. Közelgett a rajt időpontja. A tavaly előttem végzőket nem láttam sehol. Viszont a nevezettek listáján volt olyan név, aki kiüthetett volna. Az első vonalban kaptam helyet. nem kellett nagyon törtetnem érte. Szinte velem még egy vonalban sem láttam senkit. Mintha féltek volna a távtól/futástól. Csontos Tibi (szervező) elmondta, hogy a pálya nyomvonala megegyezik a tavalyival. Tőlem kérdezte is, hogy voltam e tavaly. Persze. Előbb jobbra kanyar, aztán balra. Eddig ment is, mint szél a csőnadrágban.

Miközben egy nagy rönkön ültem futókat várva,  Kamilla beszélt hozzám, ki mamiját várta.

Futottam elől, és nem értettem, hogy lehetek én az első pozícióban. Elég gyenge a mezőny, ha ez így alakul. És, itt senkit nem akarok bántani! Volt néhány kanyar, amikor először hallottam lihegéseket a hátam mögött. De hát ezek női lihegések! Már mindjárt tudtam is kik lehetnek ők. Mert, ugye nem nézelődünk hátrafelé. 1. Ha gyorsabb tőled, úgy is megláthatod magad előtt futni. 2. Ha nem előz meg, akkor meg nem is fontos. Mondanám, de nekem igenis fontos! Szóval Gulyás Vera volt jobbról, mögöttem pedig a Varga Kriszti, aki egyszer fel is kiáltott "uris10 (angol szám) egy őzike". A korábbi esetekből tanulva, löttyintettem némi vizet a gyomorba indulás előtt, hogy sokáig ne legyen gondom a folyadékkal. Ezzel szemben az első 500 méter után óvni kellett a nyelvem a padlástól, nehogy felragadjon. Infúziós kocsival kellett volna indulnom. Nem aggódtam nagyon, hiszen már csak 4500 méter volt a frissítésig. A két lánnyal haladtam tovább a kijelölt úton. Itató! Két lány elhúzott. Nem érdekes, nekem innom kellett. Tavaly is így mentek el mellettem a riválisok, de akkor is muszáj a vizet gyomorba küldeni és nem a trikómra önteni. Ott is jól esik, de kell belülre is. Két lány 50-100 méterrel előttem, a távolságot tartottam. Hosszú még a verseny, ráadásul ők csak tízet futnak.

Ebben a pillanatban érkezett be Julcsi, ki képtelen üres kézzel futni.

Egyszer elkavartak jobbra, egy jelöletlen útra, majd fordultak vissza. Így találtunk megint egymásra hárman. Láttunk még egy 6-os km táblát, de onnantól semmi irányt mutató jelzés. Út szélén állt egy srác. Kérdeztem tőle, hogy látott e jelzéseket. Nézett jobbra és nem szólt semmit. Mondtam is a lányoknak, ez biztos külföldi. Ők sem szóltak semmit. Hm. Jól elbeszélgettem magamban. Egyszer aztán látom, hogy orr az orral egy vonalban fut velem a kérdezett srác. Nem láttam rajtszámot rajta. Hogy került elénk? Mire várt ott? Megannyi válasz nélkül maradt kérdés. Én mondogattam, sehol jelzés. A csajok csak mentek előre. Örültem is neki. Nem miattam megy többet szinte az egész mezőny. Egyszer csak felvillant a távolban a bekötő út.

Bea még a nehéz táv megtétele után is tud mosolyogni. Volt ott dupla táv is, nem kell magad visszafogni! :-)

Hajaj! Nem kéne nekünk erre járnunk! Persze, ezt eddig is tudtam. "Néz má!" Fehér szalag az úton. Ezzel nekünk párhuzamosan kellene szaladnunk, de hát ez legalább elvezet a versenyközpontba. Így hát átszökkentünk rajta. Itt is volt egy elkavarás, így a mögöttünk érkező Takács Gyuri mindjárt elénk is került, a különös, élt beváró futóval. Én, a két csajt követve még a befutó kaput sem találtam meg, csak hátulról. Mi zajlott a fejemben a jelzések eltüntetése folytán? Az, hogy van még egy köröm, ami nincs kijelölve. Én meg nem akartam bolyongani egyedül az erdőben. (A velem érkezők, mind 10-et mentek.) Többet futni a félmaratontól meg éppen nem akartam. Egy méterrel sem. Nem kellett nagyon tépelődnöm magamban. A döntés megmásíthatatlan volt. Soha nem gondoltam, hogy én valaha is feladok egy versenyt, főleg úgy, hogy nem volt semmi sérülés/betegség, ami elgáncsolt volna ezen a napon. Jókora csalódottság vett erőt rajtam, a teljesítés utáni eufória helyett. Nem volt ez így jó. A szervezők nem hibáztak semmiben. Jövőre is eljövünk. Szívünkben nincs harag.

Kovács Gabi átlépett a kapun, miután örömérzést kapunk.