Egy pancser futó története avagy Kékes Csúcsfutás.

A csúcson, amikor már elég oxigén érkezett.

A történet, úgy tavaly tavasszal kezdődött. Nem tudom már kinek köszönhetem, hogy kedvet kaptam egy csúcsfutásra. Ennek szellemében történt a felkészülés is. Felüljáróztam, ahogy itt nálunk a hegyi futást nevezzük. Egy sajnálatos sérülés dobta sutba a terveimet. Futásra hetekig, versenyre hónapokig nem is gondolhattam. Én persze gondoltam. Nagyon is sokat, és rohadt türelmetlen voltam. A nevezési díjamat egy számlán tárolták és bármelyik versenyen élesíthettem volna, amit a BSI rendez. Mivel az erő nem akart gyorsan visszatérni, nem terveztem semmilyen versenyt. November elején ismét tiszteletét tette nálam egy újabb sérülés. Sajnos, ezekben nem nagyon van szerencsém. Ez is olyan makacs, nehezen javuló állapot volt. Hátráltatott a téli alapozásban is, és itt a kevésbé sport orientált emberek ne építkezésre gondoljanak. :-) Végül nem akartam már tovább halogatni a nevezési díj felhasználását és beneveztem az idei csúcstámadásba. Ezúttal nem vittem túlzásba a felüljárózást, hisz az nagyon fárasztó és a kilométerek sem úgy gyűlnek, mint síkon. Ahogy közelgett a dátum, egyre inkább óriásodott bennem a gondolat, hogy púpként nehezedik vállamra ez a vállalás. Még a hétköznapi élet is mintha akadályozni kívánta volna ezt a versenyt. A hét közepén három napot lógtam itthon (nem saját tervezés), majd jött egy igen nem gyakori,

Papp Sanyi lábán keresi a srác a visszeret, de azt ott találni nem lehet.

késői végzés hajnal négykor. Négy órás alvás után fáradtan egy újabb éjszakai műszak, majd a verseny előtti öt órás alvással indultam el (többiekkel) a hegyzet irányába. Akkor már nem éreztem fáradnak magam. Elszánt voltam, és akartam megvalósítani a tavalyi álomidőmet, az órán belüli célban landolást. Futó múltam alapján döntöttem ezen időn belül belihegni a gumi kapu közepébe. Lehet, elmúlt évben meg is lett volna a hűvösebb időben. Csakhogy most elözönlötte a nyári meleg kis hazánkat és ha nem kell futni, akkor maximális élvezet ez a fajta idő. Na, de itt ne is beszéljünk hétköznapi futásról. Egy út, ami nem ismeri a lejtő fogalmát csak visszafelé jövet. Sokan (több mint 1400 humán egyed) gondolták úgy, hogy mit nekik az ország legmagasabb dombja, ők bizony fel fognak rajta kocogni, szaladni, futni. Ki milyen tempóban. Nóra figyelmeztetett, hogy mire számítsak. Írtam neki vissza, ha nem bírom majd sétára váltok. Nem hittem volna, hogy ez tényleg be fog következni. Na, de ne rohanjunk ennyire előre szavaim tengerében. Sofőrünkbe, Zabos Sanyiba, mint izzó szurony hasított belé, hogy a futónaci nem akart vele tartani, ő inkább otthon maradt. A kitelepedő sportszer árusok persze legatyásodott futókra nem számítottak, így Gyöngyösig kellett visszahajtaniuk (Tamással, a fiával), hogy valami sportboltot találjanak. Végül siker koronázta

A szinkron futást gyakoroljuk, kedves ismeretlen szaladóval. Van még mit gyakorolni rajta.

próbálkozásukat. Rozs Peti felesége, Csilla körbelőtt bennünket a fényképezőgépével, majd némi melegítő futást imitáltunk, némi erdei könnyítéssel megspékelve. Láttunk néhány, már korábbról ismert arcot. Jöttek szembe régi jó ismerősök, futó barátok. Majd egyre közelebb jött a rajt időpontja. Beszélgető társaimtól leválva kerestem a start vonalat, mert kívántam az elejéről indulni. Nem volt gond, még odafértem. Nem volt nagy a tülekedés. Két futót még a tavalyi Délibáb futásról ismertem az előttem állók közül. Akkor még csak fotóztam őket, most pedig, egy nagyon gyenge vetélytársként felveszem velük a versenyt. Péter Attila, "mikrofonba beszélő" sokszor feljajdult: JAJ, SZEGÉNY ALFÖLDI FUTÓK! Akkor még mosoly tárgyát képezte ez a mondata. Három éltesebb korú futó öt perccel hamarabb indulhatott. Fehér Karcsi bával találkoztam már korábban is. Volt egy 80 éves futó is köztük. Sokszor irányult felénk ott elől a fényképet készítők gépe. Remélem, nem csak mutogatni hozták, hanem használták is. Visszanézve a tömegbe, felfedeztem Bojtor Lacit, épp karnyújtásnyira volt tőlem. Üdvözöltük egymást, ez egyúttal biztatás is volt egyben. Nem kellett már sokat várni a visszaszámlálásra sem. Puska dördült, bár én nem láttam, mert az előttem terpeszkedő szürke aszfalt csíkra fókuszáltam. Akkor rajt! Nem terveztem erőteljes vad futást, mert mivel nem is tudok ilyet. Viszont nem is akartam nagyon lassan indulni, ha már az első sorok egyikébe helyezkedtem el. Reméltem, hogy a gyors futók közelében valami átragad rám és én is olyan gyors leszek.

Zabos Sanyi frissen vásárolt futónaciban, győzelem ízével a szájban.

Sajnos, ez a mai napon nem működött. :-) Már egész korai szakaszában a versenynek hangosan szuszogó ember jött hátulról. Gondoltam, mi lesz veled ha emelkedni fog a terep. Az első tájékoztató tábla valami pár száz métert írt és csak csodálkoztam, hogy ennél azért én már többet mentem. Később eszméltem, hogy ez bizony magasságot jelez. Csak ennyire tudtam koncentrálni a külső világra. Később láttam egy megtett kilo táblát is és az már 3-at mutatott. Megkönnyebbülés! (az majd a futás után) Most nem száradt ki a száj pár száz méter után, mint a Nem Odán és a Decathlon futin. Az első itatónál már innom kellett, mert fontos lehet. Nem sajnálták a vizet. A műanyag poharak tele voltak töltve, nem úgy, mint tavaly Jászberényben. Ha nem fért a víz a garatba, jól jött az a mellre, hátra, lapockára. Mondja kicsi lányka, ne álljon meg a lábad! "Há má" hogy ne állna, mikor alig élek. Elvégre már mentem több, mint három kilit. Ekkor még nem volt nehéz megállni, mert futva inni nem lehet, legalábbis nekem még megállva is a trikón végzi a víz egy része. Hanem később, na akkor az már ciki kategória volt. Már éppen befogtam a Szentpéteri Dianát (tavalyi női győztest 59:28), mikor már annyira ziháltam, hogy az erőteljes séta vált használhatóbb haladási módnak. Miután visszaelőzött még gyalog tovább, kb. 100 méter előnyt adtam neki, majd ezt még vagy kétszer eljátszottuk.

Hegedűs Sanyi megint felszaladt, mint a harisnya szeme.

Éreztem a pulzusom nagyon magasan járhat és ezzel mit kezdeni nem lehet. Ha visszaveszek nem elég. Akkor csak a szenvedésem nyújtom ki és végig nagyon szenvedős lesz a felmenet. Fentebb, hol már út mentén fák tornyosulnak némi árnyat képezve a napon haladóknak, utolértem egy már sétáló futót. Mondtam neki, hogy itt a legjobb megállni az árnyékon. Nem reagált. Na, barátom (gondoltam) te is nagyon kész lehetsz az erőddel. Egyszer hang érkezett a szája irányából: Gyerünk!!! Na, akkor uccu!! Én is léptem vele. Az úton felfelé sétálók vagy épp csak szurkolók biztattak bennünket tapssal vagy kereplővel. Mondtam is az egyik tapsolónak, hogy a végére megfájdul majd a keze. Nem reagált semmit. Hm. Érdekes. Én sosem hagynám szó nélkül, ha hozzám szólnak. még futva, levegő után kapkodva sem. Lehet sokan transzban futnak, a külvilág teljes kizárásával. Semmit nem tudtam az idő alakulásáról, hány óra, hány perce jövünk. Az itatókat mindig meglátogattam, ugyanis az mind mind alkalom volt a pihenésre. Egyszer, a szivacsot alig tudtam belemeríteni a vízbe a nagy sietségben. Mikor nyomnám ki fejemre a vizet, alig adott valami kis hűst forró fejemnek. Az időeredmény nem különösebben foglalkoztatott, már csak számoltam besétáim számát.

Rozs Peti még csak 16 alkalommal teljesítette ezt a versenyt. Ennél többet még senki.

Gyakori lépésre váltásaimból úgy gondoltam 12 elég lesz. Mátraházánál megint találkoztam Diával. Mondtam neki most jön a neheze! Ezt ő nagyon jól tudta, hisz nem első bálozó volt, mint én. Viszont nem kommunikál. Jártam már így vele, mikor egyszer fotózni akartam. Nevén szólítottam és fel sem emelte fejét. Figyelem a futók viselkedését. Nekem meg még erre is van időm, hogy ezzel foglalkozzak. Ha a futó nem szól vissza, gondoltam egy járókelőt szólítok meg az út túloldalán. Egy nagyon fehér bőrű lányt/nőt kértem meg, hogy toljon már fel a hegyre. Nem volt humorérzéke, de szava se hozzám. Na sebaj! Megszoktam már, bár nem szeretem az ilyen önberekesztő embereket. Mindig a hátsó szándékot vélik felfedezni a másik emberben? Nem tudom. Már a sokadik tempós sétámat végeztem, amikor egy kis srác szólt rám, hogy "ne add fel!". Eszembe sincs, mondtam. A már lefelé sétáló turisták mondták, hogy nincs már sok hátra. Ennyire rosszul nézek ki? :-) A startnál elmondta Péter Attila, szpíker (speaker), ha az ő hangját halljuk, akkor már közel járunk a végéhez. Szeretem őt hallgatni. A tavalyi Délibáb futáson végighallgattam, ahogy levezényelte a versenyt. Haláli fazon. Egyszer csak hallani véltem a hangját. Ez nem lehet, a cél már közeleg? A rendelkezésre álló sétáim száma elfogyott már. Újra aktuális lett volna. De hát itt már menni kellett.

Csoport kép még a nagy csata előtt.

Ráfordultam a köves célegyenesre és majdnem sírva fakadtam. Ez milyen meredek! És itt még nekem sprintelnem kellene, mert a közönségnek mutatni kell valamit, ha már így elrontottam a versenyem. "Jaj, szegény alföldi futók". Hasított belém, Attila sokszor ismételt mondata. De, tényleg. Nem mondhatom ,hogy nem készültem fel a versenyre, mert én mindig jó vagyok egy félmaratonig. Viszont ez a hegymenet odatett. Na, alsót épp nem kellett cserélni. Látom az órát, 1 óra 1 perc vége. Azon vergődtem felfelé a célba, hogy meg legyen két percen belül. Mert ugye tudjuk a boltban is, hogy mennyivel jobban mutat az árcédulán, ha az ár 9.99 és nem 10. A chip olvasó küszöb olyan magasnak tűnt alig bírtam átlépni, és még volt egy másik is belőle. Nem játszottam el a nagy halált a célban, mentem tovább sétálva. Ebben már nekem rutinom van. :-) Az is volt még a tervem, hogy a kő fotózásnál ne kelljen sorba állni. Ez is úgy, ahogy teljesült. Voltak előttem, mögöttem is álltak már, de ennyi még belefért. Összegezve a verseny alatti gondolataimat, most azt mondom, hogy jövőre, ha még visz a lábam, korábban nevezek és csorbát köszörülök. Be kell kerülnöm egy órán belülre. Ma is voltak rajt előtt szinte lábat lógató sötét felhők, de reményem nem váltotta be, miszerint hátulról rugdosva besegít a célba, naná hogy 60 percen belül. A start időpontjára eltávozott a légtér sötétítő függönye. Ejnye! Kész voltam a kő fotózással, bontottam az ott kapott Rauch teát és indultam a cél zónába ismerősöket/társakat várni. Bojtor Laci szabályosan rosszul volt. Leült a szpíker előtti dobogóra. Reméltem

Minden mozdulat felfelé a hegyen azért volt, hogy ez az enyém legyen.

észreveszi intésemet. Kapaszkodva a korlátba eljutott hozzám. Adtam neki maradék teámat. Jobban lett és tovább ment. Voltak a célban, kik orálisan szabadultak meg a felesleges vízmennyiségtől. Nem irigylésre méltó állapot. Maradék teámat Hegedűs Sanyinak adtam. Ő rajta nagyon meglátszott az elmúlt versenyek tapasztalata. Elsősorban talán a Szexárdi dombok edzették őt erre a futamra. Azontúl, hogy párás volt a hajzat, fáradtságnak nyoma nem volt. Egyfajta kielégülést láttam a szemében. És kész. Rozs Peti behúzta a 16. célba érést is. A rutin, természetesen az ő oldalán áll. Zabos Sanyi önkívületen érkezett. Nagyon kihajtotta magát és kínok, gyötrelmek ellenére jön jövőre is. Hm. akkor már nem leszek legalább egyedül a csapatból.  Én mindig tiszteltem a távot. A hegyet is kell! Ezt kell csak igazán. Sajnos, hiába vittem fényképezőt, nem tudtam célfotót csinálni senkiről, mert a gép Mátraházán maradt. A lejutás is, némi fűben heverés után gyalogosan történt a lesikló pályán. Nekem ott is kellett futnom, mert a Zabos család igen kiengedte a lovakat és nem akartam szem elől téveszteni őket. A verseny után mellőztem minden táplálék bevitelt szerencsére, mert az út hibák miatt bizony volt egy kis rosszullét az autóban. Nem mutatott volna jól velem szemben utazó Szabó Levi ruházatán, kifordított gyomrom tartalma. Pfuj!  Mindenkinek gratulálok az önmaga elleni harcban vívott győzelméért. Veletek jövőre ugyanitt! Legyen így!

Bojtor Laci keményet küzdött a heggyel.