A főnöknek malaca van.

Először is bemutatkoznék. My name is malac, konyhamalac. 

Volt egyszer, hogy is volt? A nagyasszony hétvégére mindig 

édességet visz haza a cukrászdából, arra az esetre, ha netán 

az unokák megízesítenék szájukat. Pár hete felém indult a 

kérdés hétfő táján. Sanyi, szereted a süteményt? Micsoda 

kérdés? Jó hogy! És megkaptam a nagy tányér cukrász sütit. 

Két nap, néha három, de én mindig felzabálom. A hosszú 

hétvége után,  ismét mutatkozott felesleg eme édességből, 

a keddi kimutatás során. Így hát a konyhamalac megint meg 

lett kérdezve. Igeneltem, majd mindazt szépen belegeltem. 

Két nap alatt a sütemény megint elapadt, a tányéron semmi 

sem maradt. Néha-néha, még egy kis leveske is 

csurran-cseppen: gyümilevi, töklevi, hagymakrémlevi, meg 

ilyesmi, ami még egy vegának is ehető. Ki is alakult bennem 

egy hierarchia: főnök, én, kutyák (ez utóbbi csoport akkor 

részesül ebben a kegyben, ha már valaki korábban beleverte 

kanalát az ételbe, vagy az, nyomokban elhullott, állati marad-
ványokat tartalmaz). Azért, a második hely nem olyan rossz. 

Úgy érzem hát, én lettem a konyhamalac.  A mottóm, 

a következő lett ennek mentén: 

Fogadd el mindig Sanyi malac, 

mert, másképp éhen maradsz! 

Ezúttal nem kritikát alkottam, 

csak szórakoztatni akartam. 

Remélem, néhány ad hoc ránc került arcotokra. 

Röff, én szóltam. 

A konyhamalac voltam.