Külföldi mozzanatok a kezdetektől.2.

Durban, Dél-Afrika.2004 január. 

A repülő tévéje mutatja időközönként, hogy merre szárnyalunk.

Reptérről busszal a szálloda elé, majd hosszas buszban 

üldögélést követően elfoglaltuk szállásunkat. Megszokhattuk 

volna már, hogy a déli népek nem rohangálnak pókként a falon, 

de még a talajon sem. Mire embernek utódja átszárnyal két 

kontinens fölött, bizony kissé már megpilled. Jó lenne a csont-

héjast valami kényelmes anyagra lehajtani és csendes 

szuszogással vagy hangos horkantással feledni a hosszú utat.

Zulu kísérőink gyűrűjében.

A szobaajtó nyitása nem okozott gondot, de amikor elsőre 

sikerült, magam is meglepődtem. Te! Ezt jobbra kell fordítani, 

hogy nyisson. Nálunk ez pont fordítva van. Mikor a szomszéd 

szoba lakója is ehhez a mozzanathoz ért, átszólt hozzám, hogy 

nem tudja az ajtót kinyitni. Tudnék segíteni neki? Persze én, 

már tudtam mi lehet a baj ama ajtó nyitókájánál is. Hát, nem 

az is fordítva nyitott? De. Ebből is egy barátság lett. Ő az Éva, 

aki már, szerencséjének köszönhetően, időközben Barcelona lakója lett.

A Sani Pass úton feljöttünk Leshotoba.

Indiának óceánja mellett aszaltuk a külső burkot, amikor is egy 

fiatal srác írta át a körülöttünk terülő homokot szilaj lépteivel. 

Kézzel rajzolt térképet helyezett szemem elé és egy utcát keresett. 

Biztos talált is, mert volt ott jó néhány. Gyorsan szabadulván tőle 

azt mondtam idegenek vagyunk (Alien). Csak nem várhattam 

meg, hogy sziluettje bőrömön körvonalazódjon.

A pokrócos nemzet fiatal palántái.

Volt egy öreg, kecskeméti taxis, aki egyedül érkezett és 

az első éjszakát követően máris incidens érte az afrikai 

nagyváros utcáin. Annak ellenére, hogy elmondták, semmi 

értéket nem szabad magadon tartani, ő reggel korán kivonult 

a kis táskájával, amiben videó kamera, diktafon, és fény-

képező volt. Igazi turista. Hogyan rögzítse a város képeit, 

ha nem ezekkel. Lényeg, hogy lekapták róla pillanatok alatt, 

és egy hosszú pengéjű kést villogtatott a kezében a feka gyerek.

Fel vagyunk menve Leshotoba.

Végül, valaki helyi személy visszaszerezte neki a készletet. 

Mikor ezt mesélte már az első reggelen, azt gondoltam, 

így akar a középpontba kerülni. Én haverkodtam vele, és 

tolmácsoltam neki pár mondatot, már nem is emlékszem hol, 

de valami olyat kért egy szolgáltató helyen, hogy csak néztek 

ránk, hogy hülyék ezek. Egyszer meg elém rakta a diktafont 

és kérte meséljem el, mi a véleményem az afrikai nőkről. 

Én meg elmondtam, hogy hatalmas ülőkével rendelkeznek, 

ami nekem nagyon nem jön be.

Azt a kis ösvényt hívják Sani Pass-nak.

Közben, az én, pár hónapos Olympus, digitális fényképezőm 

is a veszélyes afrikai lakók és az én ügyetlenségem hatására 

esett ki a kezemből és kitolt optikával pattogott le a busz lép-

csőjén. Mindig egy nylon szatyorból kaptam elő fotózás idején, 

és az optikája beleakadt a szatyor szélbe. 

Így hívta magához a planétánk.

Milyen jól áll rajtam a piros.

Voltak fiatal, zulu kísérők a szállodában, ha kimozdulni volt 

kedvünk. És, volt. Fürödni, napozni mentünk a partra, ők meg 

ott ültek ruhában és vártak ránk, mikor végzünk. Később, már 

nem is tartottunk rájuk igényt. Az alkalmi barátommal mentem ki, 

a homokos peremű hullám medencéhez, ahol egy vézna néger 

fickó, a Baywatch-ban megszokott műanyag kapaszkodóval 

ült kint a napon, és tiltotta a fürdőzést. Barátom, Feri úgy rongyolt 

be a vízbe, mintha meg se hallotta volna a sípszót. Mondtam az 

életmentőnek: Don’t worry, he is a good swimmer. (Ne aggódj, 

jó úszó) Én, legalábbis úgy láttam az első karcsapásokat látva. 

Bement a hullámzó óceánba, és a végén ki is jött, 

tehát igazat mondtam neki.