Úton, járva-kelve.

Rendszeres, szombati sétáinkon olyan dolgokat tapasztalunk, 

hogy az omladozó falak, kerítések adják a másikat. Amint 

gyalogosan közlekedek, olyan sok csúnyaságot látok ebből 

a városból, ami igazán balkáni szinteket súrol. Az anyagiak 

hiánya miatt elhanyagolt porták, szemetes utcák. A járdának 

nevezett betonút beillene egy akadálypályának. Laposra vert 

csatornák beszélnek arról, hogy mai fiaink még idiótábbak, 

mint mi voltunk, bár én akkor is a normál mederben mozogtam. 

Köztéri padok még ma is fenyőfából készülnek, ismerve a 

vandál, éjszakai bátrak viselkedését. A köztéri szemétgyűjtők 

meg könnyen kiboríthatóak (ha egyáltalán vannak) és hát nem 

is kerülhetik sorsukat. Politikusaink mindig a külföldi példákat 

emlegetik, ha megszorításokat akarnak ledugni a torkunkon. 

A praktikus dolgok, és az ottani fizetések színvonala kerüli 

tekintetüket. 

Cigány kölyök bicikliúton a hipermarket irányába kis lég-

gömböket fúj, majd hülye fején durrantja azt és ejti le az útra. 

Kezdi elölről, mert van ám tartalék a zsebében. Látványától 

menekülvén gyorsítunk, erre ő is. Lassítunk, erre az meg 

megáll. Majd mikor közeleg az intézmény, tökön-paszulyon 

keresztül gázolva rongyol a bejárat irányába. Hála szemünk-

nek nem láttuk többet. Maradjon is ez így a továbbiakban is. 

Buszváró öblök vannak a város több pontján, kihelyezett 

szeméttárolókkal. Amiket persze sosem ürítenek. A hozzánk 

közelebbi esettel kezdem. Éhes kutya vagy rossz kutya kölyök 

fordította ki tartalmát, nem tudom, viszont aki előtt ez történt 

nem hogy felszedte volna (napi jótett kipipálva), hanem elkez-

dett füvet nyírni. Száz szemétből lett ezer, de  ez őt nem zavarja. 

Egy sörösdoboz is várja a segítő kezet árok fenekén, hogy a 

megfelelő helyre segítse. De nem. A tulaj, egy köztiszteletben 

álló nyugdíjas  ember. Sajnos, van neki rossz tulajdonsága is. 

A másik ilyen hely sincs tőlünk messze. Oda, rendszeresen 

járnak fiatal egyedek, akik még egy szimpla beszélgetés során 

is termelik a szemetet. Itt nem kellett borítás, a szél és a telített-

ség miatt is kifordul a szemét és embernek gyomra. Senkinek 

nem jut eszébe összeszedni emberek mocskát. Osonjak oda 

éjnek leple alatt és stikában szedjek szemetet mások után, 

hogy ne bántsa látószervemet, vagy kerüljem messze a helyet? 

Fortyogásom itt most befejezem, mert már fáj a kezem, amivel 

ezt bepetyegem.

A hosszú hétvége.

A hosszú hétvége középső napján indulni mentünk biciklivel. 

Előzőleg emlegettem Bodaszőlő látványosságainak megtekintését.

Kerék társam kevéske edzettségnek birtokában tette szóvá, hogy 

nem lesz baj, ha a város nem hagy el bennünket. Gondoltam, akkor 

sem a sűrűn járt utakat választom, hanem városnak poros perifériáját. 

És mit ad két gumis kerék, azon vettem észre, hogy az a poros bizony

Boda felé irányul.

Megyünk-megyünk, haladunk. Probléma sehol fel nem merül.
Csináltuk tovább a sportot, majd porzottak a torkok.
Mentünk inni Bodára és nem mentünk oda hiába.
Ittunk egyet menet és még egyet jövet.
Oly hideg volt, mintha nyaltunk volna jeget,
pedig az csak egy nyomós kút volt. Hála annak a magasságos önkorinak, 

hogy ezt még nem tüntette el a föld színéről. A hideg víz többnyire 

bőrön át távozott. A nap, meg annak segítségével kevert némi pirosat 

arcunk vonulatára és végtagok hajlatára. Hát így múlattuk mi az időt. 

Lemozogtuk, fel sem szedett kilóinkat.

Bukta, pékség módra.

Egyik napon sok buktát kellett csinálni, így még a cukordából is le 

kellett hozni néhány fém keretet. A gond másnap keletkezett ebből, 

amikor visszavittem őket. Kissé kopott cukrásznő, ellenszenvvel 

átitatott hangon kérdezte: el vannak mosva? Nincsenek. Mondtam. 

(Vékony olaj réteg volt talán rajta) Be ne rakd nekem úgy!! 

(Ne félre értsd!!) Elkezdtem elmosni a bazi nehéz fém kereteket és 

nyeltem a szavakat, amiket neki szántam volna: Erika, te szedsz 

valamit kedvesség ellen? ; Ha szeretnéd megérni a hatvanat, akkor 

nyugtasd le magadat!  Nem szóltam én semmit, mert sem az ő, 

sem az én idegállapotomat nem akartam túlfeszíteni. Viszont azt 

fortyogtam ki magamban, hogyha legközelebb megint sok bukta lesz, 

én biz nem viszem vissza a kereteket. Ha majd kell neki, megkeresi. 

Nekem aztán nincs kedvem az ő világfájdalmát is érezni. Küszködjön 

vele ő maga. Előző nap véletlenül fordítva vettem fel az alsómat és jó 

napom volt. Gondoltam másnap megint hasonlóan cselekszem. Akkor 

már az sem segített. Azóta rendesen hordom. A külseje kívül, én meg belül. 

Vagy valami ilyesmi.

Zabálós ünnep, avagy pászka para/ pánik.

Nappalos, előkészítő munkám sok gondolkodásra ad nekem időt. 

Már sok nappal a zabálós ünnep előtt reméltem, hogy nekem nem 

kell a süteményes műszakot erősítenem. Na, ez az, ami sosem jön 

össze. Ilyenkor pékség szinten két műszakká alakulunk. Közölték 

velem, hogy mivel én amúgy is nappal szoktam dolgozni, így hát most 

is úgy lesz, csak ezúttal négykor kell kezdeni. A megszokott tíz helyett. 

Kösziii. Mondtam. Ja, és nem nyolc órát, hanem tizenkettőt. Hajnal 

háromkor kelni nem volt egy, hú de kellemes érzés. Főleg úgy, hogy 

általában éjfélt követően közelítek ágynak irányába. Szóval, leginkább 

ezzel a kora reggeli nyüzsgéssel volt nekem bajom. A nagy strapa után 

meg három nap fark lengetés vette kezdetét. Természetesen nem teltek 

azok a napok sem esetek nélkül, de az már egy másik történés.