2011. április 28., csütörtök

Úton, járva-kelve.



Rendszeres, szombati sétáinkon olyan dolgokat tapasztalunk, 
hogy az omladozó falak, kerítések adják a másikat. Amint 
gyalogosan közlekedek, olyan sok csúnyaságot látok ebből 
a városból, ami igazán balkáni szinteket súrol. Az anyagiak 
hiánya miatt elhanyagolt porták, szemetes utcák. A járdának 
nevezett betonút beillene egy akadálypályának. Laposra vert 
csatornák beszélnek arról, hogy mai fiaink még idiótábbak, 
mint mi voltunk, bár én akkor is a normál mederben mozogtam. 
Köztéri padok még ma is fenyőfából készülnek, ismerve a 
vandál, éjszakai bátrak viselkedését. A köztéri szemétgyűjtők 
meg könnyen kiboríthatóak (ha egyáltalán vannak) és hát nem 
is kerülhetik sorsukat. Politikusaink mindig a külföldi példákat 
emlegetik, ha megszorításokat akarnak ledugni a torkunkon. 
A praktikus dolgok, és az ottani fizetések színvonala kerüli 
tekintetüket. 

Cigány kölyök bicikliúton a hipermarket irányába kis lég-
gömböket fúj, majd hülye fején durrantja azt és ejti le az útra. 
Kezdi elölről, mert van ám tartalék a zsebében. Látványától 
menekülvén gyorsítunk, erre ő is. Lassítunk, erre az meg 
megáll. Majd mikor közeleg az intézmény, tökön-paszulyon 
keresztül gázolva rongyol a bejárat irányába. Hála szemünk-
nek nem láttuk többet. Maradjon is ez így a továbbiakban is. 

Buszváró öblök vannak a város több pontján, kihelyezett 
szeméttárolókkal. Amiket persze sosem ürítenek. A hozzánk 
közelebbi esettel kezdem. Éhes kutya vagy rossz kutya kölyök 
fordította ki tartalmát, nem tudom, viszont aki előtt ez történt 
nem hogy felszedte volna (napi jótett kipipálva), hanem elkez-
dett füvet nyírni. Száz szemétből lett ezer, de  ez őt nem zavarja. 
Egy sörösdoboz is várja a segítő kezet árok fenekén, hogy a 
megfelelő helyre segítse. De nem. A tulaj, egy köztiszteletben 
álló nyugdíjas  ember. Sajnos, van neki rossz tulajdonsága is. 
A másik ilyen hely sincs tőlünk messze. Oda, rendszeresen 
járnak fiatal egyedek, akik még egy szimpla beszélgetés során 
is termelik a szemetet. Itt nem kellett borítás, a szél és a telített-
ség miatt is kifordul a szemét és embernek gyomra. Senkinek 
nem jut eszébe összeszedni emberek mocskát. Osonjak oda 
éjnek leple alatt és stikában szedjek szemetet mások után, 
hogy ne bántsa látószervemet, vagy kerüljem messze a helyet? 
Fortyogásom itt most befejezem, mert már fáj a kezem, amivel 
ezt bepetyegem.

A hosszú hétvége.


A hosszú hétvége középső napján indulni mentünk biciklivel. 
Előzőleg emlegettem Bodaszőlő látványosságainak megtekintését.

Kerék társam kevéske edzettségnek birtokában tette szóvá, hogy 
nem lesz baj, ha a város nem hagy el bennünket. Gondoltam, akkor 
sem a sűrűn járt utakat választom, hanem városnak poros perifériáját. 
És mit ad két gumis kerék, azon vettem észre, hogy az a poros bizony
Boda felé irányul.


Megyünk-megyünk, haladunk. Probléma sehol fel nem merül.
Csináltuk tovább a sportot, majd porzottak a torkok.
Mentünk inni Bodára és nem mentünk oda hiába.
Ittunk egyet menet és még egyet jövet.
Oly hideg volt, mintha nyaltunk volna jeget,
pedig az csak egy nyomós kút volt. Hála annak a magasságos önkorinak, 
hogy ezt még nem tüntette el a föld színéről. A hideg víz többnyire 
bőrön át távozott. A nap, meg annak segítségével kevert némi pirosat 
arcunk vonulatára és végtagok hajlatára. Hát így múlattuk mi az időt. 
Lemozogtuk, fel sem szedett kilóinkat.


Bukta, pékség módra.




Egyik napon sok buktát kellett csinálni, így még a cukordából is le 
kellett hozni néhány fém keretet. A gond másnap keletkezett ebből, 
amikor visszavittem őket. Kissé kopott cukrásznő, ellenszenvvel 
átitatott hangon kérdezte: el vannak mosva? Nincsenek. Mondtam. 
(Vékony olaj réteg volt talán rajta) Be ne rakd nekem úgy!! 
(Ne félre értsd!!) Elkezdtem elmosni a bazi nehéz fém kereteket és 
nyeltem a szavakat, amiket neki szántam volna: Erika, te szedsz 
valamit kedvesség ellen? ; Ha szeretnéd megérni a hatvanat, akkor 
nyugtasd le magadat!  Nem szóltam én semmit, mert sem az ő, 
sem az én idegállapotomat nem akartam túlfeszíteni. Viszont azt 
fortyogtam ki magamban, hogyha legközelebb megint sok bukta lesz, 
én biz nem viszem vissza a kereteket. Ha majd kell neki, megkeresi. 
Nekem aztán nincs kedvem az ő világfájdalmát is érezni. Küszködjön 
vele ő maga. Előző nap véletlenül fordítva vettem fel az alsómat és jó 
napom volt. Gondoltam másnap megint hasonlóan cselekszem. Akkor 
már az sem segített. Azóta rendesen hordom. A külseje kívül, én meg belül. 
Vagy valami ilyesmi.

Zabálós ünnep, avagy pászka para/ pánik.



Nappalos, előkészítő munkám sok gondolkodásra ad nekem időt. 
Már sok nappal a zabálós ünnep előtt reméltem, hogy nekem nem 
kell a süteményes műszakot erősítenem. Na, ez az, ami sosem jön 
össze. Ilyenkor pékség szinten két műszakká alakulunk. Közölték 
velem, hogy mivel én amúgy is nappal szoktam dolgozni, így hát most 
is úgy lesz, csak ezúttal négykor kell kezdeni. A megszokott tíz helyett. 
Kösziii. Mondtam. Ja, és nem nyolc órát, hanem tizenkettőt. Hajnal 
háromkor kelni nem volt egy, hú de kellemes érzés. Főleg úgy, hogy 
általában éjfélt követően közelítek ágynak irányába. Szóval, leginkább 
ezzel a kora reggeli nyüzsgéssel volt nekem bajom. A nagy strapa után 
meg három nap fark lengetés vette kezdetét. Természetesen nem teltek 
azok a napok sem esetek nélkül, de az már egy másik történés.