Még „zenész „ koromban.

Ő még a Cross Bones volt.

Ifjú „vitézek” sokasága próbálkozott zsenge korában zenéléssel. 

Na, én nem. Én vártam vele még pár évet. Egy rohadt kocs-

mában (Hóvirág) barátok között született az elhatározás, hogy 

mesének helye nincs, itt muzsikálni kell. Ki is osztottuk a szere-

peket. A gond csak az volt, hogy mi csak fül által foglalkoztunk 

zenével korábban. Érthetőbben, csak hallgattuk és nem tanultuk. 

Majd csak lesz valahogy alapon behangszereltük magunkat. 

Én, egy görbe nyakú basszusgitár boldog tulaja lettem. A legfon-

tosabb dolgok mentek, mint a karikacsapás. Névválasztás és 

a fotózás rendben. Mint mindig mindent, ezt is komolyan vettem 

és rendszeresen gyakoroltam. Autódidakta módon ment a dolog, 

aminek eredménye: semmi. Bőrkeményedések az ujjbegyeimen 

és izmos ujjak a sodrony (húr) és a bundok közötti nagy távol-

ság miatt. Egyik tagunk egyszer megunta a " próbát " és barát-

nőzni ment. így mentünk mi is, szélnek. Aztán, nem sokára 

katonaság tördelte zenei karrierünket. És én, akinek az már 

csak a múlt volt, ott lettem maradva egyedül. Másféle voltam 

kényszerű barátolódni. 

Koncentrácijóóó.

Hogy-hogy nem, ott is felmerült a 

zenélés kérdése, énekesünk szerelmi fájdalmát gyengítendő.

Fehér András /ET.

Sajtos Lajos /Séró

Bíró Sándor /Alex/Bírs

Balogh Zoli

Neki már volt hangszeres és énekes tapasztalata is. Nem is 

bízott semmit másra. Zenekar név (AKBT=Amatőr Kedély-

Borzoló Társaság), zene és szöveg ő által jegyezve. Mily 

szerencse, hogy pont egy basszer kellett oda is. Görbenyakot 

cseréltem egy vadi új készülékre. Ha én nem is, de gitárom 

már a csillagokban járt, legalábbis a neve alapján: Galaxis. 

Gitárosunk jól tudott improvizálni, viszont valamit kétszer 

ugyanúgy eljátszani nemigen. Dobosunk úgy szívta magába 

a zenészet tudományát, hogy az én, rendelkezésre álló 

agyammal fel sem foghatom. Ő által volt esélyünk a művelő-

dési központban gyakorolnunk. Próbálkoztunk, próbáltunk 

és egyszer a költségmentes próbateremért benyújtották a 

számlát. Fel kellett lépnünk május első napján, ott az intéz-

mény előtti placcon. Attól kezdve még többet próbáltunk.

Volt úgy, hogy éjjel egyig is. A nagy napon korán érkeztünk 

és az emeletről néztünk le a térre, azt remélve, hogy senki 

nem lesz vagy csak nagyon kevesen. Tévedtünk. Az akkori, 

aktuális rocker csapat tette tiszteletét a színpad előterében. 

A város, zenélni tudó arcai is felismerhetőek voltak a „tömegben”. 

Na, én annyira koncentráltam nehogy hibázzak, így hát nemigen 

tudtam elengedni magam. Mi Lajosunk olyan basszus futamot 

irt nekem, hogy minden harmadik hangot le is tudtam fogni. 

Nyomtunk négy számot, és ismételtünk egyet, hogy legalább 

egy negyedóráig ott lehessünk a világot jelentő szálkákon 

(deszkákon). A motiváció kinek-kinek más volt. Nekem az, 

hogy bátortalan suhanc létemre is lehessen csajom. Nem is 

kellett erre sokat várni. Bemutattak egy 18 éves lánynak, aki 

mikor egyszer próbán keresett fel, olyan izgalomba jöttem, 

mintha Kaliforniában a Slayer, vagy az Anthrax előzenekara 

lettünk volna. Hát őt kísérgettem haza (nagymami hazához) 

próba után és hajnal három körül hangszerrel tértem haza, 

hogy reggel hatra már, mint pihent dolgozó kezdhessem a 

munkát. Sokáig nem bírtam ezt a nagy hajszát, mindössze 

két ilyen randevú  volt. Visszafordulva a zenekarosdi felé. 

Mivel mindent elért a csapat, amit elérhetett, szép lassan 

feloszlottunk. Demó felvételkor Bütyök mondá: a csapat 

olyan erős, mint a leggyengébb láncszem. Értettem a célzást 

és hát nem adott nagy lökést mondata, talán egy fenék 

billentéssel ért az fel. Még azt is felajánlották, hogy feljátszák 

helyettem a basszust. Na, azt már nem! Legyünk hát olyan 

gyengék, mint én. Úgy is lett.

Kedvenc képem, kedvenc önmagamról.

Minden zenekar életében eljön az az idő, amikor könyvet írnak 

róluk. Így, hát rajtam volt a sor, hogy ezt megtegyem a mi 

csapatunkról. A mi történetünk leírásához elég volt egy A4-es lap. 

Ha-Ha-Ha.

Színtelen zenekarunk, az AKBT.

 Zenei előéletemről még talán egy sor ide fér. Mivel a család-

ban szinte minden gyerek zene suliba járt, így hát adott volt a 

lehetőség számomra is. Felvételi szint annyi volt csak, hogy 

mondjak egy A-t. Én azonban megmakacsoltam magam és 

minden hangot bent tartottam. Ha tudtam volna akkor, hogy 

mennyi hasznát vettem volna később a színpadon annak a 

kimondott A-nak. Hát, ez van. Zenész sem lettem. És még 

mennyi minden nem. 

A pózolással nem volt gond.