Bukta, pékség módra.

Egyik napon sok buktát kellett csinálni, így még a cukordából is le 

kellett hozni néhány fém keretet. A gond másnap keletkezett ebből, 

amikor visszavittem őket. Kissé kopott cukrásznő, ellenszenvvel 

átitatott hangon kérdezte: el vannak mosva? Nincsenek. Mondtam. 

(Vékony olaj réteg volt talán rajta) Be ne rakd nekem úgy!! 

(Ne félre értsd!!) Elkezdtem elmosni a bazi nehéz fém kereteket és 

nyeltem a szavakat, amiket neki szántam volna: Erika, te szedsz 

valamit kedvesség ellen? ; Ha szeretnéd megérni a hatvanat, akkor 

nyugtasd le magadat!  Nem szóltam én semmit, mert sem az ő, 

sem az én idegállapotomat nem akartam túlfeszíteni. Viszont azt 

fortyogtam ki magamban, hogyha legközelebb megint sok bukta lesz, 

én biz nem viszem vissza a kereteket. Ha majd kell neki, megkeresi. 

Nekem aztán nincs kedvem az ő világfájdalmát is érezni. Küszködjön 

vele ő maga. Előző nap véletlenül fordítva vettem fel az alsómat és jó 

napom volt. Gondoltam másnap megint hasonlóan cselekszem. Akkor 

már az sem segített. Azóta rendesen hordom. A külseje kívül, én meg belül. 

Vagy valami ilyesmi.