Vallástörténet(M)

Vallástörténet(M)

Mikor, még sokkal kisebb cipőben jártam, a tömegtájékoztatási 

eszközök is sokkal csendesebben működtek, mint mai életünkben. 

Azt osztottak meg velünk, amit akartak, hogy tudjuk. Ja, hogy ez így 

megy ma is?

Szóbeszéd útján értesültem, a legnépszerűbb könyv főszereplőjéről.

Kérdeztem is anyut, hogyha én bebújok az ágyba vagy annak alá, 

ő akkor is lát engem? Igen. Volt a válasz. Értem. Annyira már nem 

voltam gyerek, hogy ezt is bevegyem. Becsaptak, anno a mikulással, 

meg a gólyával is. Miért lenne ez igaz, főleg úgy, hogy hihetetlenül 

hangzik. Maradtam tehát hitetlen. Évek múltán, a történelemkönyvben 

olvastam a népi hiedelmekről. Félelmeikben, mindenféle nevet adtak, 

hitük főnökének: kígyófejű stb.. Most nem írok több példát, mert csak 

ezt az egyet jegyeztem meg, pedig volt vagy három. Ez sem győzött meg. 

Mint, a rendszerváltást követő időkben kiderült, az átkosban tiltották a

vallást vagy csak nem örültek neki. Nem tudom. Tiltásra nem emlékszem. 

Velem nem lett volna dolguk. 1990-ben, ahogy enyhült/változott a 
rendszer, egy szép arcú, mosolygós lány lépett elém és invitált engem, 
egy, ifjúsági, önképző körbe, az ő hiedelmi csoportjába. Adventista 1ház 
vagy valami ilyesmi. Rosszallóan, szombatistának hívták őket, mivel 
péntek napnyugtától szombat napnyugtáig semmit nem voltak hajlandóak 
csinálni. Ami engem motivált, hogy közéjük merészkedjek az volt, 
hogy szép fiatal lányok jártak oda és akkor még úgy tudtam, hogy 
vegetáriánusok. Juhééé! Én is az voltam már egy ideje. Megjelentem 
néhány alkalommal az ő "bulijukon", de feszélyezve éreztem magam 
közöttük, mert annyira beleélték magukat a hülyeségükbe, 
hogy az épp ésszel fel nem volt fogható, számomra. 
Mivel, külső jegyeimben lerítt rólam, hogy a fémes vonalat 

követem, kérdezték, hogy az Omen zenekar az jó? Qrva jó! Löktem 

egyből, mintha csak a sajátjaim között lennék. Akkor koppant agyam 

csappantyúja. Talán, eme trágár beszéd nem ide ildomos. Egyszer, 

még átvittek magukkal Újfehértóra, egy ottani „bulira”. Egy lány kérdezte 

tőlem, hosszú hajamra utalva: te vagy az, ki Nyíregyházáról jött? Hát, 
ezek szerint nem engem várt. 
Mikor vallásos énekek kerültek a szájba, azt vettem észre, hogy (ha 
a szöveget nem veszem figyelembe) milyen jó dallamuk volt. Egyszer 
látok valakit, gyékény kosárkával kezében. Ne ba’, egy koldus, pedig 
milyen jól öltözött. Nem akartam szégyenben maradni földijeim előtt, 
hát beletúrtam zsebem súlyába, és mind odaadtam, sajgó szível a 
„hiszők” csoportnak. Már ott is volt a gondolat a fejben, hogy itt 
tagdíjat is szednek. Én meg a sátorfámat szedtem volna, 
ha nem épp egy másik városban vagyok. 

Jött még kétszer kosaras barátunk. Szomszédom kezembe nyomott 

egy tízest (mondom 1990-ben jártunk), hogy legyen mit raknom 

edénykéjébe. Harmadik alkalommal már kosárra én is kosárral 

válaszoltam. Egy szóval, kikosaraztam. Mentünk haza egy régi Skodával, 

amivel jöttünk. Egy baja volt csak, a kipufogó. Az bepufogott az utastérbe. 

Minden élményemet latba helyeztem és döntéskényszerbe kerültem. 

Ne hidd, hogy nehéz volt meghoznom. A csajok semelyike sem fordult 

felém, kiderült, hogy nem is vegák, saját népétől koldulnak, az autójuk 

füstben úszik. Hát, kell ez nekem. Így nem lettem vallásos ember.

Viszont, figyelemmel követem, különböző vallások sajátosságait. 

Könyvük főszereplőjét mindenütt ugyanúgy hívják. Most, csak a 

keresztesekre gondolok. Van még jó néhány vallás, ahol más a 

főszereplő, de csak névben más. Ezekkel ellentéteket szítanak. 

A mi vallásunk az igazi, ti pogányok vagytok. Etc. Etc. Etc. 

Egyik hülye csoportosulás háborút indítványoz a másik hülye 

csoport ellen. Persze ebbe már politikai érdekek is belesimulnak. 

Ebbe azonban nem megyek bele. Műveltségem, amúgy sem 

engedélyezné eme téma taglalását.

Amint látszik, írásomban kerülöm a vallásos szavakat. 

Mindezt azért teszem, mert nem akarok hasonulni egyik hordához 

sem. Ellenérzést vált ki belőlem, ha valaki úgy beszél. 

Manapság már a zenekarok/énekesek szövegei is tele vannak a

„nagy” könyv főszereplőjének nevével. Hát, akarom én azokat hallani? 

Nem igazán. 

Eddig nem neveztem meg csak egy egyesületet. 

Most érkezett agyamba egy gondolat, miszerint olvastam

egy kis könyvet a taoizmusról. Nincsenek vallásos/elcsépelt 

szavak. Micimackó csapatáról szól és 18-as karikával ellátott 

könyv, de csak azért, mert ez már komoly és nem mese.

Lényege az, hogy hagyni kell a dolgokat megtörténni,

és nem elébe menni. Gondoltam, megérkeztem. Ezt csináltam 

egész életemben. Nézd, mire mentem vele.

Tehát Wei Wu Wei, azaz cselekvés nélküli cselekvés.

Véleményem van.

Ezúttal, az ünnepek jegyében tennék néhány kört.

Kezdjük a legfontosabbal.  A személyes ünnepekkel.

Névnap, születésnap. 

Elgondolkodtat, hogy ugyan mi a fenét kell ezen ünnepelni.

Megszülettünk egy napon (vagy éjszakán), vérben és 

lucsokban. Tettünk valamit, ami ünneplésre méltó? 

Talán annyit, hogy életünk kockáztatásával átpréseltük 

magunkat egy szűk alagúton, vagy csak sodródtunk az árral. 

Ki emlékszik már erre? Talán azért ünnepeljük, hogy egy 

újabb évet megértünk? Jól gazdálkodtál egészségeddel.

Gratula érte. Nevetséges.

Gyerekkorban jó volt, mert játékokat, édességet kaptunk 

ajándékba. Tehát, érdek ünnep. Felnőtt korban nagy 

zabálásokat lehetett rendezni, ilyen alkalmak esetén.

Nem felejtkezem el az alkohol pártiakról sem. Na, ők azok, 

akik nem bánnák, ha mindennap, születés,- vagy névnap lenne. 

Lehetőleg a másé, hogy a költségek ne őket terheljék.

A névnap ünneplése számomra még értelmetlenebb.

Kaptunk egy (felhasználó) nevet, amivel be tudunk lépni 

hivatalokba és, ezáltal azonosíthatóak vagyunk. Ezt kiabálja 

Rafic Mehdi (fül doki) is, a hangosbemondóba, ha rossz a füled.

Ezt aztán tényleg nem az érdemeink miatt ünnepeljük.

Országos/világos ünnepek.

Hogy az elején kezdjem, egy kicsit vissza kell nyúlni az év utolsó 

napjához. 

Szilveszter.

Az év utolsó napja. Móka, kacagás, hányás.

Örülhetünk, egy év már a múlté. Ismét váltani fog a számláló 

(öregedünk egy évet).

Újév.

Ez, gondolom, azért kell, hogy a macskajaj enyhüljön. Igen.

Március 15.

Nem fitogtatnám tudásomat, de a politika és a történelem 

sose volt kedvencem. Itt eleink nagy tetteit ünnepeljük. 

Köszönjük, hogy annyi mindent tettek értünk.

Hiába onta annyi vért. Kérdem én, miért? Újabb politikus 

horda nyom megint nyomorba. Ünnepelje, aki akarja. Menjen, 

mutogassa magát kokárdában. Nekem nem stílusom.

Magyar vagyok, és szeretem a hazámat. Mindig jó ide, 

hosszú idő után hazalátogatni.

Május 1.

 A munka ünnepe. Akkor ünnepeljünk nélküle. Ez jó!! 

Még nekem is bejön. Nem kell ajándék, nem kell 

köszönteni senkit, vélt vagy valós érdemeket méltatva.

Enni, inni persze ezen a napon is lehet.

Húsvét.

Már a neve is borzasztó, egy vegetáriánusnak. Vallásos 

ünnep. Nem érdekel.

Pünkösd.

Dettó, ugyanaz. Bizonyos idővel követi elődjét.

Mindkettőt szeretem a hosszú hétvége miatt. A körítés 

azonban nem kedvező számomra.

Augusztus 20.

Pista bátyánk napja. Kit érdekel ki volt és mit csinált 

1011 évvel ezelőtt. Már csak azért sem, mert vallásos 

köntösben tündökölt az is.

Október 23.

Ez is csak kioltott életekkel van szegélyezve. Miértünk 

haltak meg. El ne hidd! Mit törődtek ők azzal anno, hogy 

századok múlva születendő embereknek lesz e jobb.

Maguknak, a hazának akartak szabadságot. Jancsi 

bácsi meg mondta a megszállóknak: maradjatok, ha 

akartok, minket nem zavartok.

Karácsony.

Ha a szeretet ünnepe lenne, azt mondom, OK.

De, ez is csak a vallásban gyökerezik. Nem támogatom.

Jó az a két nap, de a körítés itt is szörnyű számomra.

Előtte rohangálás ajándékok után. Ünnep után meg a 

visszaváltás/becserélés miatt járjuk a boltokat.

Legalább a kereskedelem jól jár, eme szeretetteljes 

ünnepünk ajándékozási mániájával. Én, a magam részéről 

csak azt ünnepelném, aki valamit letett az asztalra.

Diplomát szerzett, vagy 10 métert ugrott távolba, meg ilyenek.

Amúgy meg az sem érdekel. Sanyi, akkor sem ünnepel.

Bocs.

Életem legszebb időszaka 10-11 év tálatából 8.

8. Fejezet.
Ma, 2011 02.12.-én olvasgattam az 1999-es torontói naplómat.
Volt egy szeles/széles belű magas néger pasi (Joe), akit az
ügynökség küldött a krumplis raktárba dolgozni. Tudni kell
erről a munkáról, hogy hűtött vagonokban érkezett a krumpli
Kaliforniából. Nekünk az volt a feladatunk, hogy a hűs vagonban,
raklapokra pakoljuk a 25 kg-s dobozokat.
Innentől magamat/naplómat idézem:
„A potrohos néger jelenléte tovább idegesített. Gondoltam,
megkockáztatom felküldeni a dobozok tetejére, hogy fentről
adja le őket. Meglepetésemre egyből mászni kezdett. Így sikerült
rávenni, hogy a fizetéséért csináljon is valamit.” Szerintem,
akkor döbbent csak rá, hogy így bizony minden kartont meg kellett
emelnie. Ellentétben a padlón dolgozókkal, akik csak minden
harmadikat, negyediket. Egy későbbi alkalommal már nem bírtam
rávenni, hogy leadogassa a dobozokat.
„Másik eset vele: Egy doboz krumplival a kezemben, a háta mögött
rászóltam, hogy vigyázz!
Erre ő, ahelyett, hogy odébb lépett volna, kezével a fejét védte.
Na, gondoltam, azt hiába véded, abban semmi nincs.”
Újabb történet vele: Egyszer, reggeli időben, egy civilizált néger mellett,
hangosan légtelenített. Ama felállt és tüntetőleg kivonult, eme meg
ártatlanul pislogott, mint, ki jól végezte dolgát. Innen nézve már
mókásnak tűnik, de ott akkor nem volt az.
Szerencsére sokáig nem maradt velünk.

Életem legszebb időszaka 10-11 év tálatából 7.

7. Fejzet. :)
A történetek nem időrendi sorban vannak,
hanem, ahogy az agyam felszínre hozza a múlt emlékeit.
Egyszer, mikor már második hete nem tudtam a szüleimet
felhívni, kezdtem aggódni, hogy mi lehet velük. Felhívtam a
szembe szomszédot (szerencsére elvittem magammal a számát),
hogy neki támasszak egy kérdőjelet, miszerint a szülők
szavát hiányolom. Ő tudta, hogy a telefonunk nem működött
és átszaladt hozzánk, hogy magával vigye szüleimet magukhoz.
Pista bátyám körbenézte a házat, és végül a spájszban/(élés)kamrában
találkozott apuval. Gyere gyorsan! A fiad ott van nálunk.
Szólt neki sürgetően. Én, addig, a következő hangot vártam,
Torontóban. Meg is jött hamar.
Apu beleszól: mit keresel te itt a szomszédban?
Ez csak egy kis szösszenet volt a történések sorában.

Életem legszebb időszaka 10-11 év tálatából 6.

6. Fejezet.
Megint Zsoltiról:
Élet hozta úgy, hogy egyszer még egy helyen is dolgoztunk.
Az amerikai távolságokat ismerve, ez már nem volt megléphető
biciklivel, mint előző munkahelyem, ami csak 15 kilométerre volt
a szállásunktól. Így hát szálltunk buszra, metróra és megint csak buszra.
És, ha már magyarok vagyunk, akkor próbáltunk trükközni a
busz/metró költséggel. Két dollár volt egy menet, és mi meg mindig
aprót dobtunk a perselybe, hogy soknak (elégnek) tűnjön.
Értékben kb. 1.20-1.25 körül volt. Egyik sofőr meg kiszúrta a turpisságot.
Üzent is a többi utassal hátra, ahol gondoltuk elbújhatunk a számonkérés elől.
Ő addig nem indul, amíg az a két gazfickó előre nem jön. Letettük a hiányzó
pénzt és talán még többet is. Máskor meg kihagytuk az első buszos futamot
és gyalog léptünk el a metró megállóig, ahol a buszról leszálló diákok tömegébe
vegyülve próbáltuk megúszni a földalatti utazás költségeit. Ezzel is lebuktunk.
Nem maradt más hátra, mint token-t (tantusz) venni, ami
még sem 2 dollár volt, hanem 1.80.
A célállomás Toronto utolsó, még térképen lévő utcája volt. Viceroy (street),
sokaknak ismerős lehet, a hazánkban, ilyen néven karriert befutott bűzölögni valóról.
Onnan még a céges autóval vittek bennünket tovább. Na, akkor már térkép
sem volt alattunk. Illetve már másik város lehetett. Volt olyan, hogy 11-kor
megérkeztünk a tisztítandó intézménybe, és már 4-kor fejeztük a munkát.
A két tulaj zsidó volt, és egyszer Zsolti úgy ment melózni, hogy meghagyott
egy Hitler bajuszt magán, és ritka szép haját félrefésülte.
Félelmetesen hasonlított az öreg festőre.
Én, akkor már hazafelé indítottam a (repülő) gépet, de egy másik,
ott dolgozó magyar, ígért neki szilánkosra tört, saját kart a hátába,
ha nem borotválja le, idióta bajuszát.
Szokásához híven azon reggelen is későn kelt, és újabb noszogatásra
mégis levágta csúf szőrét, és útjára engedte azt,
az amúgy is eldugult mosdó kagylónkba.

Életem legszebb időszaka 10-11 év tálatából 5.

5. Fejezet
Bocsi, de úgy szakadnak fel a torontói emlékek, hogy ezt még el kell
mondanom itt, mielőtt még örökre elfelejteném. Zsolti még a kezdetekben
egy motorszerelő műhelyben kapott állást. Neki való volt a kezdési időpont is,
ami reggel kilenc volt. Neki, azért sikerült elkésnie párszor így is.
Első napján azért --bizonyítandó milyen nagy motoros legény--,
egy cross motorral akart a falon motorozni. A falnak  viszont nem volt
erről tudomása, és ledobta őt is és a motort is. Így mesélte, amit mégis csak
el kellett hinnem, mert a keze be volt kötve másnap.
Kicsit szégyelltem, hogy léha komám hamarabb talált munkát magának.
Mivel én kerültem az angol nyelv használatát, így magyar közösségek
felkutatásával voltam elfoglalva. A Tüske Delicatessen (csemegebolt) volt a
Bloor-on, ahol némi munkát sikerült szereznem. Feri bácsinál kellett
fémseprűvel felkapirgálni az őszi faleveleket (áprilisban), hogy ő, a hát
légsűrítőjével el tudja azokat fújni a szomszéd háza elé. Két nap után már
egy vállalkozáson gondolkodtam, mivel cipőtől tetőig tele voltam apró
kaviccsal. Tehát, sóderrel akartam kereskedni. Türelmem azonban elfogyott
és azt mondtam, hogy én még körülnéznék ebben a nagyvárosban, valami
élvezhetőbb pénzkereset reményében. Na, ez a város sem az élvezetekről
szólt, főleg még az elején. A mosodában mutattak be nekem, egy látszólag
rozzant agyú, fogatlan férfit (Laci). Neki sem volt munkája, de mondta, hogy
szerez nekem melót. Jól elbiciklizgettünk építkezésről építkezésre, amikor
egyszer komoly tárgyalásokat folytatott egy kukoricatárolóval (góré). Attól
kezdve a jó barát lett az én főnököm és egy nem kívánatos személy (persona
non grata) vált belőle, aki még azt is megszabta, hogy ne egyek fokhagymát,
mert elküldenek bennünket. Hangosan veszekedett velem, szinte napi
rendszerességgel. Öt hét együtt munka után ellopták az összes, értéket
képviselő szerszámát. Nem vagyok egy kárörvendő fajta, de akkor,
ott örültem kicsit, hogy megszabadultam a vele való munkától.

Talált, az ellopott szerszámok hűlt helyén egy munkás pólót, ami nekem is
nagyon ismerős volt, de agyamban adat erre vonatkozóan nem maradt.
Ő viszont rájött, hogy a grenadai srác dolgozott ilyenben. Meg is kerestük
a srácot, aki kissé jobb felépítésű ember volt, mint Laci komám. Fura volt
látni, amikor két fogatlan ember vicsorítva veszekedik. Félelmében Laci a
lift gombot nyomogatta másodpercenként, de hát az nem egy Dzsin volt,
ami azonnal teljesíti a kívánságait.
Mondta egy építésvezető neki, hogy írja össze milyen szerszámoknak kelt
lába. Akkor derült csak ki, barátom nem tud angolul írni. 20 év ott lét alatt
nem sikerült neki megtanulni. Erről az időszakról nem sok jó emlék maradt
vele kapcsolatban, de ami előtte volt, azt szívesen elevenítgetem magamnak.
Az ő kapcsolata révén, nekem lett először biciklim a házban. Tőle vettem
20 dollárért, ami természetesen, utcán felejtett drót szamár felújítva (lánc
olajozva). Így brinyóztunk naponta Toronto széles járdáin. Ő elől ment,
hangosan csengetve a gyalogosokra. Én meg csak sunnyogtam mögötte.
Kialakult bennem egy félsz, az autós forgalommal szemben.

Nem is mertem lemenni az útra sokáig, mígnem két, vékony szemű rendőr
meg nem állított. Bicikli felfordít, vázszám, típus, szín, minden kellett nekik.
Adataim a rendőrautó számítógépén ellenőriz. Minden stimmel. Vártam mi
lesz a következmény. Nem lett semmi, viszont megfigyeltem, hogy az ilyen
szúrópróba szerű ellenőrzések úgy mentek, hogy a rendnek őre sosem a
saját fajtáját igazoltatta, hanem a fehér a kínait, kínai a fehéret, meg ilyenek.
Visszatekerve a téma szálát Laci barátomra, ha meglátott valakit, kutyát
sétáltatni, mindig kérdezte, hogy Rotweiler? Bármilyen kutyát is látott.
Na, akkor kapott hideget-meleget. Betérvén kis kávézó helyekre, mindig
mondta a pultos csajoknak: talk to me” (beszélj velem!) Azok persze nem
akartak. Meg volt nekik a maguk baja, és nem értek rá ütődött komám
hülyeségét is kezelni.
Néha, tényleg ráfért volna kis orvosi segítség.

Jó vezető vagyok (?)

Iskolás koromban már ezt érezték a tanáraim.

Mivel, nekem még úttörőnek is kellett lennem,

gondolták a Sanyika alkalmas arra, hogy az egész

iskola előtt elmondjon egy hülye, betanult  szöveget.

Nagyot tévedtek, és úgy besültem, mint kenetlen dugattyú.

Súgott egyik tanárnő, de én annyira stresszben voltam,

hogy képtelen voltam szavakat formálni a számmal.

Később, az ipariban valami kisz (akkor még nagy betűkkel írták,

erre én nem vagyok hajlandó) funkciót bíztak rám. Bizton tudtam,

hogy velem semmire sem mennek, mert nem vagyok képes

szerepelni, semmilyen körülmények között sem. Lehet, hogy akkor

még az általánosban rontották el, vagy egyszerűen csak

közlegénynek születtem és úgy is kell élnem életem.

Azóta sem adom fejem mások vezetésére.

Van azonban egy terület, ahol bizonyíthatnám vezetői

képességeimet. Be kellene lépnem a hálózatba.

Naná, hogy az elektronikusra gondoltam.

Fontos dolog, hogy fogja valaki a kezem, mert az ember

társas lény, és egyedül semmi sem az igazi.

Fontos szempont, hogy ez az ember ne legyen a barátod,

rokonod, szeretőd vagy ilyesmi. Ez azért is fontos, mert

a hálózatba lépésed után a társadhoz segítséget kell majd hívnod,

aki megállapítja a halál beálltának időpontját és hívja a halottszállítókat.

Én, azonban magányos farkas voltam egész életemben,

ezért ezt is egy személyben próbáltam megtenni.

Kezet rázott velem a 220, de nem túlzottan örvendtem a szerencsének.

Kanadában 110 volt. Talán még ma is annyi. Na, vele is paroláztam,

és megrázó élményben volt részem. A Nagy Amerikában ugyan úgy

 megszexuál, mint itthon, függetlenül attól, hogy ő milyen kicsi volt.

Szóval, „örömmel” konstatálhatom, hogy én bizony jó vezető vagyok.

Életem legszebb időszaka 10-11 év tálatából 4.

4.Fejezet
Mikor még tervezési ciklusban volt a kanadai dolog,
Zsolti barátom mindig hangsúlyozta, hogy ő ennyiért itthon
nem dolgozik. Majd Kanadában megéri bejárni melózni.
Csak hát a víz nem akart vérré válni. Magával vitte munkához
való undorát is. Viszont imádott az éjszakában kóborolni,
ahogyan itthon is tette. Egyik este közelgett már az éjfél is,
amikor hangosan verték az ajtót. Bosszús voltam, hogy nem zárták be a(z)
előszoba/bejárati ajtót, de ahol annyi ember él, nem is nagyon lehet
zárkózni. Szóval, én arra gondoltam, hogy a hátsó ajtó zártsága
miatt lakótársam nem tud bejutni. Nyitottam hát az ajtót, ahol két
(ruhájukból ítélve) motoros rendőr állt előttem, akik nem is
hozzánk kopogtak, hanem az emeletre. Ha már én megjelentem,
ők kérdeztek. Ismerem-e azt embert, akinek a képét mutatták?
(nem volt nagy bűne, csak a back street-en/hátsó utcán a kocsijában aludt)
Nemleges válaszom után egy, ott felejtett malteres bakancsra bökve
kérdezték: menekültek? Igen, mondtam. Szerencsére nem hozták ránk a
hivatal munkatársait. Másnap mondtam a keresett srácnak, hogy felejtse
el még a címünket is.

Egyszer meg eladták a fejünk felől a házat.
Erdélyi magyarok egy szenes embernek, aki feketébb volt, mint a korom.
Na, ő kérdezte egyszer, hogy hányan lakunk a házban, miután látta,
hogy a nappaliban is matracok sorakoznak a szőnyegen.
10-en, mondtam. 13 ember már tényleg sok volt abban a házban,
de mikor fizetni kellett a lakbért, jól esett, hogy csak töredékét kellett adni
a korábbinak. Ott is mennyi hülye összejött egy helyen. A kivételeknek
megkülönböztetett tisztelet. Való Világ volt az is a maga nemében. De,
térjünk vissza Zsolti barátomra, mert vele aztán mindig történt valami.
Az említett rendőrös estén, még éjfél környékén érkezett egy autó, ami
felállt a ház előtti füves részre és a reflektora bevilágította a szobánkat.
Na ebből mi lesz? Visszajöttek a rendőrök és velem távoznak vagy mi fene?
Hangosan kiabáltak. Minden szavukat értettem, hisz magyarul tolták.
Drogos, magyar kölykök érkeztek és valakit kerestek.
Akkor hirtelen felmerült bennem, hogy eljátszom a kocsonya szerepét,
de olyan gyorsan peregtek az esetek, hogy nem volt idő színpadra állítani a
darabot. Zsolti barátomnak nem volt ezekkel szerencséje, mert pont akkor
tért haza. Egyszer csak azt érezte, hogy hason lőtték. Odakapott és bizony
véres lett a keze. Persze, ezt az ő elbeszélése alapján írom ide. Ami azt is
jelenthetné őt ismerve, hogy nem volt igaz. Neki viszont volt elegendő képzelő
ereje, ami később, az itthoni élménybeszámolókból is kiderült. Visszatérve a
Zsolti haslövéséhez. Hát, az nem volt más, mint egy játék festékpisztoly.
Igaz, nem utcán szokták játszani, de egy éjszakai találat a semmiből, kellően
meg tudja ijeszteni az embert. Barátunkat nem is tudták kicsalni a házból.
Legalábbis azon az éjjelen már nem lépte át a küszöböt. Mosta a vért a pólójából.:)

Ha éppen  nem az utcákat rótta késő estig, akkor eltorlaszolta a bejáratokat a
konyhában, ahol nem voltak ajtók és egerekre vadászott. Éjjel egy körül.
Nem szép dolog, hogy így kibeszélem, de most kivételt teszek. Amíg ébren
lévő ember volt a házban, addig ő nem fürdött le. Szerintünk még utána sem,
mert hálózsákjának különös illata volt. Nevezzük inkább szagnak.
Mikor még tartott a barátságunk, együtt is csavarogtunk a késő estében.
Akkor egy autóból  támadtak ránk. A lövedék a hátizsákom szélét súrolta
és kicsit odébb a tárat is megtaláltuk, egy tojástartó "személyében". :)

Életem legszebb időszaka 10-11 év távlatából. 3.

3. Fejezet
Még mindig Kanada.
Rengeteg ember élt a menekültekből Torontóban.
Ügyintézők, ügyvédek, iskolák. Az ottani munkaügyi hivatalban közölték
velem, hogy az angol elsajátítása után még egyszer le kell vizsgáznom a
szakmámból angolul is. Na, ne. Azt elég volt egyszer végigjárni.
Otthagytam az esti (angol) sulit, mert szerepeltetni akart a tanárnő.
Kérdezett vásárlási szokásaimról és nekem kellett volna válaszolni.
Mivel nem akartam nevetségnek tárgya lenni, béna angolommal, így az lettem
a kukaságommal. Korábban több, angolt tanító suliban is próbálkoztam,
és volt ahol, a Torontóban élő, magyar barát volt rossz tanácsadó. Mondván,
az egyébként rém egyszerű tesztből, semmit se töltsek ki, hogy velem
a kezdetektől kezdjék tanítani. Azt meg ők nem akarták. Eltanácsoltak,
pedig volt ott egy olyan szép csaj, hogy azzal még otthon is gyakoroltam
volna. :). A másik helyen meg egy mexikói származék összes szava
csak egy egybefüggő zaj halmaz volt. Erős koncentrálásomra sem
érkezett fülemmel értékelhető szó.  Írt is a munkaügyi központba,
hogy ez emberük semmit nem sejt az angolból. Amúgy meg arról van szó,
hogy csak néhány akcentust értek meg, néhány magyar emberét. :)

Életem legszebb időszaka 10-11 év távlatából 2.

2. Fejezet
Térve vissza a kanadai utazásunkra. Abban az évben (1998) már
nem indultunk útra, mivel az ősz közelsége nem kecsegtetett sok
munkával bennünket. Zsolti közben gyakran megfordult italozós
helyeken és egyszer csak egy olyan embert talált, akinek barátai már
kint dolgoztak. A kint élők meg éppen hívták azt a srácot, hogy egy
nagy házban laknak hárman, és be kellene népesíteni.
Kinti kérésre felvettünk még egy emberi lényt Egerből és március
végén belevágtunk a nagy kalandba. Taktikából kifolyólag kettesével
mentünk, hogy ne legyen gyanús a hatóságoknak. Mi voltunk Zsoltival a
második csoportban. A nagy vízen túl landoltunk, ami elsőre kimondhatatlan
élmény volt. Angolul meg főleg.
Este tízkor toppantunk bele az amerikai kontinens valóságába.
Úgy éreztem, mintha egy amerikai filmet látnék egészen közelről.
De még mielőtt kiléptünk volna a terminálból, gondoltam én még előbb
megjelölöm Kanadát. Miután lehúztam a wc-t látom, hogy igen szaporán
tódul fel a víz a kagylóban. Gondoltam menekülőre fogom a dolgot,
amíg még ki nem önt. A csúcspont előtt viszont hirtelen, (t)örvényszerűen
távozott a rendeltetési helyén. Huuu. Ezt megúsztam szárazon.
Kerestünk egy taxit, ami 30 dollár ellenében (előbb érkezőktől tudva)
elvisz minket a Symington Avenue-ra. Ez egy fekete, bőrüléses Cadillac volt.
Sofőrünk egyszer csak a nagy suhanás közepette félreállt egy sötét,
gyéren lakott helyen és bőszen keresgélt a térképén. Ha elsőre nem is,
de kiszúrta, hogy az utca nevéből én kihagytam a g betűt.
Azért csak eljutottunk a célállomásra 38 dollárkáért.

Jó magyar szokásként én vártam vissza a két dolcsit a negyvenből,
mivel amúgy is rohadt drágán fuvarozott bennünket. Naná, hogy csak
egy dollár aprót talált. Ezzel a keserű pirulával a számban érkeztünk
 honfitársaink közé, akik már ott a padlószőnyegen (nem voltak bútorok)
ülve mesélték a tutit, miszerint menekült státuszt kérhetünk, ami havi
520 dollárt eredményez hajanként. Ebben a státuszban lehet az ember cigány,
vagy előlük menekülő. Én a valósághoz hű opciót választottam,
miszerint előlük menekülök. Én végig is csináltam, Zsolti valami rosszat sejtett
ezzel kapcsolatban és ő nem vágott ebbe bele. Tudni kell azt,
 hogy ha emellett dolgozol, akkor bizony bűncselekményt követsz el.
Kisebb bűneim már voltak, gondoltam ezt is megúszom valahogy.
 Ennek tudatában is kellett dolgoznunk, mert az ügyintézőnk vitte
a havi 200-at, 270 Dolly volt a szállás (legalábbis az elején)
és a fent maradó pénz nem volt elég a létre sem.
A menekült státusz pedig azzal járt, hogy kötelezően angolt kellett tanulni.
Igazolni is kellett, tehát ezt nem lehetett kikerülni.
Viszont  az esti sulit nem fogadták el. Nappalira meg a munka miatt
nem tudtam járni.
Folyása következik…

Életem legszebb időszaka 10-11 év távlatában. 1.

 1. Fejezet.
Történt egyszer, hogy egykori komámmal (továbbiakban Zsolti) kinéztük
 magunknak Kanadát. A célállomás már meg volt, most már csak olyan
embereket kellett keresni, akik ott élnek és segítenek szárnyaink
bontogatásában. Zsoltinak volt is egy ilyen embere.
Egy, augusztusi napon megtudtuk, hogy éppen itthon van.
A hely nevére már nem emlékszem, de mi a bogácsi nyaralásunkról
odafordultunk motorral, hogy találkozhassunk vele. Ezzel az ismeretséggel
nem lettünk mi gazdagabbak, és talán ő sem szegényebb.
Viszont érdekes lehet a bogácsi szállásunk foglalása.
Egy munkatársnőm nyaralt abban a házban, három felnövekvő lányával. 
Előre meg volt ez vele beszélve, mondván előző évben sem találkoztak 
a tulajjal nyaralásuk ideje alatt. Csakhogy az a Balaton környékén volt.                             
Szóval, mi csak meg akartuk húzni magunkat az erkélyen és nem zavarni,
az ő pihenésüket. Arra azonban nem gondoltunk, hogy a szúnyogok ezrei 
bennünk látták vacsorájukat. Másnap, ötletemtől vezérelve leszedtük az 
összes függönyt az ablakról és felfogattuk az erkély korlát fölé.
Jó utazónál mindig legyen egy marék biztos tű. Ezúttal is ennek láttuk hasznát. 
Szúnyogok kipipálva.  Egyik nap az arra járó tulaj észlelte a motorunkat 
a kertben felállítva. Szóvá is tette a ház lakóinak, de ebből nem lett probléma.
Biztos jó beszélőkéje van a lányok anyujának. Egyik éjjel már nem volt mit tenni,
egy heves eső belül tett bennünket az erkély ajtón.
Attól kezdődően bent aludtunk a nappali padlóján. Nem volt egy hiltoni kényelem, de annyit megért, amennyit mi adtunk érte. :)

Kis, intim történet tavalyról.

Van egy 22 éves lány a pékségben.
Néha, egymás mellé sorsol az élet (főnökasszony)
minket és akkor bizony nem lehet a téma más, mint a szex.
Minap nekem tette a kérdést, hogy, neked Sanyi
mekkora a farkad állva? Mi volt az én válaszom?
Csak annyi, hogy ugyan akkora, mint ülve.
A kollegális röhögőgörcsön csodálkoztam,
ugyanis nem szoktak nevetni, azon,
amit én mondok. Ez most változott.
Ez olyan ideiglenes ihaj-csuhaj volt.

Nyári történés a pékségben.

Nálunk, még igen-igen nyár van és ez arányosan növeli
legyeink számát. Néhány éve főnökasszonyunk mondta,
hogy minden légy likvidálása egy forint.
Mosoly tárgyát képezte bennem is, eme üzleti ajánlat.
Nem is volt kár téve az idegesítő, rajtam mászkálók populációjában.
Hanem, pár napja engem jelölt meg, hogy hozzam a légycsapót,
és kezdjek hozzá a mészárláshoz.
Első csapásra mintegy 10-15 példányt sikerült
levadásznom egy, valószínűleg jó ízű, tejporos folton, a padlón.
Önbizalom már meg is volt.
A harcot folytattam ellenük és azt vettem észre,
hogy alig tudtam abbahagyni. Szenvedélyé vált a vadászat.
Másnap megint találkoztam kenyér adó (és gyártó) gazdánkkal.
Egy, előre kigondolt mondatot raktam neki a fülébe:
tegnap 1500-ig számoltam a legyek számának csökkenését.
Azaz, ennyi halt meg általam.
Jó, Sanyikám. Megkapod az 1500 forintot. Mondta.
Így kerestem meg az első forintjaimat poénnal.
Éppen ma tanultam azt, hogy ez még csak profit.
Ha megkapom a beígért összeget, akkor lesz belőle készpénz.
Amennyiben soron kívül nem kapom meg az összeget,
akkor a ledolgozott órák után még azt is fel kell tüntetnem
hónap végén, hogy x ezer légy likvidálva.
Akkor legalább egyben kapok egy nagyobb összeget.
Ezt persze már én sem hiszem el,
de jó volt ezzel a gondolattal eljátszani.
Második nap folytattam a külön munkát,
amíg a többi munkás a kávézóban (nekem kocsma, ma már bagoda)
múlatta az időt, én addig a másodállásomban dolgoztam.
Most meg 3, egymást üldöző napon itthon vagyok,
hogy azért, a háztáji meló is álljon emelkedő pályára.

Vödör festék esete. Elmondom, leesett-e.

Van egy eset, ami sajnos velem megesett.
Ezt még beleverem a gépbe és tovatűnök.
Egy, néhány kilométerre épített hipermarketben
vásároltam egy 14 literes vödrös festéket.
Indok az volt, hogy mindezt meleg étkeztetési utalvánnyal tehettem meg.
Bátor gondolat volt, hogy én azzal majd hazabiciklizek.
Nehéz rakományom másként rendelkezett.
A felkapaszkodás pillanatában megcsúszott a csomagtartón,
és abban a pillanatban döntésmódosítást végeztem.
Mégis csak jobb lesz gyalog. Festék azonban biztosra akart menni
és lefordult a korábban még szép, új térkőre.
Arra gondoltam, semmi baj, csak nehogy valaki lássa
eme szerencsétől mentes cselekedetemet.
Miközben ezen gondolat járta át tekervényeimet,
a festék, tehetetlensége által kitolakodott a vödör
fedelénél, nem rendeltetés szerű nyílásán.
Az én hirtelenségem is csak arra volt elég, hogy a faldísz,
kb. 50%-át menthettem meg. Na, ezzel tettem meg első lépteimet.
A vödör aljáról még csepegett a drága. Nyomaim láttán, alkottak
szánalmas megjegyzést: szegény gyerek kiborította....
Egyik, volt pékséges család férfi tagja kérdezte.
Mit vettél Sanyi? Há’, egy fél vödör festéket.
Ennyire van szükségem. Mondtam.
Te, az meg csepeg! Nem probléma. Pattintottam nyelvem hegyéről a szót.
Bárcsak tudnék neked segíteni. Mondta.
Még, ha felajánlotta volna se fogadtam volna el, hogy kívül és (még)
kicsit belül is festékes rakományomat haza repítse nem túl régi „mi autónkkal”.
Az én keresztemet ne vigye senki helyettem.
Sose voltam vallásos, de ezt most kellett ide írnom.
Belülről megszégyenülve, festékes lábszárral és Converse-ben
végigvánszorogtam a város körútján, fütyörészve, jókedvűen.
Tudtam, hogy elmesélvén neked, ez még csal némi mosolyt arcodra.
Kicsit drága poén volt. Nekem megérte.
Most pedig simítsd ki arcodat, általam képezett szarkalábaktól,
mert itt most búcsúnak van ideje. JEAH.

Részletek korábbi levelekből 3.

"Szia Alex,

Leveledet alig bírtam elolvasni, mert a röhögéstől már folyt a

könnyem. A csajozós történeted volt a legjobb, szóval várom

a folytatást! Én, minden sztoridra vevő vagyok, már alig várom

hogy levelet kapjak tőled! Azért, ezen az íráson gondolkozz

el! Ha nem újság akkor könyv, tuti bestseller lesz! De egyet ígérj

meg, én kapom az első példányt!

Ja, egyébként, ha írásra adnád a fejed, leszek a menedzsered,

eladási lista élére teszem a könyvedet, ezt megígérem.

Én.

Szia Kriszti,
Én meg, azon húzom fel ráncaimat arcomra,
hogy te, ekkora nagy tehetséges írónak gondolsz.
Kell a biztatás, hogy valami kijöjjön belőlem. Te ezt jól csinálod.
A végén nézd majd meg mi lesz. Te csak biztass, de csak akkor
dicsérj, ha tényleg jónak tartod írásaimat. Na meg kollektáld őket.
Hát, nehéz így írni, hogy nem dobtál fel témát. Amúgy is a fika
bajnokság szünetében vettem magam elé a 98 billentyűt
(én legalábbis ennyinek számoltam).
Szóval, hamar kellene valami kacagságosat alkotnom,
amikor még az első fél mérkőzés hatása alatt vagyok.
Talán most egy rövid történettel jönnék elő,
amikor a főnökasszony kérdezte hová mégy Sanyi?
Megyek vizet vezetni. Mondtam. Hova vezetsz vizet? A pisoir-ba.
Hát ennyi a történet.

Lapoztam egy napot a
naptárban és most megint mondom a magamét.
Ma reggel történt, hogy csak úgy jött a víz fentről. Mentem a garázsba,
és az összes sátorponyvát magamra terítve indultam robotra.
Tettem a dolgomat, ahogy kell, mikor megjelent,
egy számomra ismeretlen alak.
Név szerint engem keresett. Gondoltam, eljött értem a jólét és ő hivatott
közölni velem a fantasztikus nagy hírt. Volt egy méla gyanú, hogy ő
lehet a Krisztián, aki derült égből pottyant be, a süteményes műszak
kellős közepébe. Örültem neki, hogy nem nekem kell ott lopni az éjszaka,
másra hivatott perceit.
Szóval, hozzám küldték, hogy adjak neki munkát.
Hirtelen lettem beosztottból főnök.
Kérdeztem tőle, hogy este ki fog helyette dolgozni? Ő nem tudja.  Hm..
Végződött tovább a munka, általam is, bár nem peregtek sokáig nyugodt
medrükben a percek. Ugyanis, a főnökasszony küldte hozzám egyik
legrútabbik alvázmosóját. Sanyi, éppen téged kereslek. Mondta.
Na gondoltam, ha nem a fiatal srác hozta a jó hírt, akkor ez a rút boszorka.
Sebaj, nem vagyunk annyira finnyásak, csak mondja már valaki.
Menjél haza, (eddig jó) és gyere vissza négyre, a süteményes műszakba!
Akkor csapott belém a villám, bár egész napos, csendes eső örvendeztette
az esőt imádókat.
Nem is a bioritmusnak adott pofon miatt aggódtam, hanem a fika
bajnokság, talán legérdekesebb, legizgalmasabb meetingje,
a német spanyol aggasztott.
Ellötyögtem még egy fél órát, hogy nyugalmi állapotom helyreálljon és
ismét beborítottam magam a sátorvásznakkal és pörgésre bírtam rozzant
drót csacsimat. Naná, hogy nem a montival közlekedek ilyen időben.
Pötyögött azért még rendesen, de már látszottak a fáradtság jelei.

Még egy múlt heti tapasztalat és már megyek is tova.
Öblös barátunk, aki egy 'kenyeres talpas' (kb.130-at mutat a mázsa, ha odaáll
rája) dolgozó, szintén gyanúsan odasomfordált hozzám. Mivel nem vagyok
valami popjulár ember, már mozgolódtak bennem a gyanú jelei,
hát ez sem akar nekem jót. Gondolatom nem ment messze a valóságtól.
Be kellett volna menni helyette az éjszakába. Nem szóltam én
semmit, csak annyit, hogy: örültem, hogy visszahelyeztek az én, paradicsomi
helyemre és nem szívesen mozdulnék én a sötétség irányába. Bla bla bla.
Majd arcomnak irányította a kérdést: Vállalod vagy nem?
Nemleges válaszom után eldöcögött és vártam, hogy majd valami
fajsúlyosabb egyént küld rám, akinek aztán már nem lehet nemet
mondani, mert...Ezt akkor jól el is intéztem. Nem is gondoltam,
hogy ez ennyire megy nekem. Pár napra rá ott kuporogtam padló
közelében és egyszer csak nagy sötét árnyék közelgett.
Feltekintek, látom ő az, és mivel még aznap nem találkoztunk vártam,
hogy nyíljon a száj vagy valami.
Levettem a szemem róla és áttettem a munka tárgyára. A bosszantó
az, amikor nem vesz annyi fáradtságot, hogy köszönjön. Na, az ilyet én
nem tolerálom. Már anno, Torontóban sem voltam boldog,
amikor barbadoszi, kétméteres, egy szál bél munkatárs
betolta arcát a munkahelyre, letette a motyóját és tovavitte lába.
Tíz évre rá összefutottam vele a Kennedy (rep)téren, alighogy felfogtam
hol vagyok. Láttam, hogy leesett neki a token (tantusz), de akkor sem szólt.
Gondoltam, nem akarom én villogtatni angol nemtudásomat, hát én is
beálltam a bunkók csoportjába, és nem voltam hajlandó köszönni.
Sajnos, a pékséges dolgozók között igen gyakori az
ilyen viselkedési forma. Imádok is ott dolgozni. Mindig ragad az
emberre valami. De, hogy fogja azt az mi mosógépünk oldani?
Meg mondom én. Sehogy. Folt marad.
Hát ennyi a hablaty mára, ugyanis mennem kell feltölteni az akksimat a
délutáni újabb erőpróbára. Sátorvászon és a többi.
Puszi.
Alex."