"Szia Alex,
Leveledet alig bírtam elolvasni, mert a röhögéstől már folyt a
könnyem. A csajozós történeted volt a legjobb, szóval várom
a folytatást! Én, minden sztoridra vevő vagyok, már alig várom
hogy levelet kapjak tőled! Azért, ezen az íráson gondolkozz
el! Ha nem újság akkor könyv, tuti bestseller lesz! De egyet ígérj
meg, én kapom az első példányt!
Ja, egyébként, ha írásra adnád a fejed, leszek a menedzsered,
eladási lista élére teszem a könyvedet, ezt megígérem.
Én.Én meg, azon húzom fel ráncaimat arcomra,
hogy te, ekkora nagy tehetséges írónak gondolsz.
Kell a biztatás, hogy valami kijöjjön belőlem. Te ezt jól csinálod.
A végén nézd majd meg mi lesz. Te csak biztass, de csak akkor
dicsérj, ha tényleg jónak tartod írásaimat. Na meg kollektáld őket.
Hát, nehéz így írni, hogy nem dobtál fel témát. Amúgy is a fika
bajnokság szünetében vettem magam elé a 98 billentyűt
(én legalábbis ennyinek számoltam).
Szóval, hamar kellene valami kacagságosat alkotnom,
amikor még az első fél mérkőzés hatása alatt vagyok.
Talán most egy rövid történettel jönnék elő,
amikor a főnökasszony kérdezte hová mégy Sanyi?
Megyek vizet vezetni. Mondtam. Hova vezetsz vizet? A pisoir-ba.
Hát ennyi a történet.
Lapoztam egy napot a
naptárban és most megint mondom a magamét.
Ma reggel történt, hogy csak úgy jött a víz fentről. Mentem a garázsba,
és az összes sátorponyvát magamra terítve indultam robotra.
Tettem a dolgomat, ahogy kell, mikor megjelent,
egy számomra ismeretlen alak.
Név szerint engem keresett. Gondoltam, eljött értem a jólét és ő hivatott
közölni velem a fantasztikus nagy hírt. Volt egy méla gyanú, hogy ő
lehet a Krisztián, aki derült égből pottyant be, a süteményes műszak
kellős közepébe. Örültem neki, hogy nem nekem kell ott lopni az éjszaka,
másra hivatott perceit.
Szóval, hozzám küldték, hogy adjak neki munkát.
Hirtelen lettem beosztottból főnök.
Kérdeztem tőle, hogy este ki fog helyette dolgozni? Ő nem tudja. Hm..
Végződött tovább a munka, általam is, bár nem peregtek sokáig nyugodt
medrükben a percek. Ugyanis, a főnökasszony küldte hozzám egyik
legrútabbik alvázmosóját. Sanyi, éppen téged kereslek. Mondta.
Na gondoltam, ha nem a fiatal srác hozta a jó hírt, akkor ez a rút boszorka.
Sebaj, nem vagyunk annyira finnyásak, csak mondja már valaki.
Menjél haza, (eddig jó) és gyere vissza négyre, a süteményes műszakba!
Akkor csapott belém a villám, bár egész napos, csendes eső örvendeztette
az esőt imádókat.
Nem is a bioritmusnak adott pofon miatt aggódtam, hanem a fika
bajnokság, talán legérdekesebb, legizgalmasabb meetingje,
a német spanyol aggasztott.
Ellötyögtem még egy fél órát, hogy nyugalmi állapotom helyreálljon és
ismét beborítottam magam a sátorvásznakkal és pörgésre bírtam rozzant
drót csacsimat. Naná, hogy nem a montival közlekedek ilyen időben.
Pötyögött azért még rendesen, de már látszottak a fáradtság jelei.
Még egy múlt heti tapasztalat és már megyek is tova.
Öblös barátunk, aki egy 'kenyeres talpas' (kb.130-at mutat a mázsa, ha odaáll
rája) dolgozó, szintén gyanúsan odasomfordált hozzám. Mivel nem vagyok
valami popjulár ember, már mozgolódtak bennem a gyanú jelei,
hát ez sem akar nekem jót. Gondolatom nem ment messze a valóságtól.
Be kellett volna menni helyette az éjszakába. Nem szóltam én
semmit, csak annyit, hogy: örültem, hogy visszahelyeztek az én, paradicsomi
helyemre és nem szívesen mozdulnék én a sötétség irányába. Bla bla bla.
Majd arcomnak irányította a kérdést: Vállalod vagy nem?
Nemleges válaszom után eldöcögött és vártam, hogy majd valami
fajsúlyosabb egyént küld rám, akinek aztán már nem lehet nemet
mondani, mert...Ezt akkor jól el is intéztem. Nem is gondoltam,
hogy ez ennyire megy nekem. Pár napra rá ott kuporogtam padló
közelében és egyszer csak nagy sötét árnyék közelgett.
Feltekintek, látom ő az, és mivel még aznap nem találkoztunk vártam,
hogy nyíljon a száj vagy valami.
Levettem a szemem róla és áttettem a munka tárgyára. A bosszantó
az, amikor nem vesz annyi fáradtságot, hogy köszönjön. Na, az ilyet én
nem tolerálom. Már anno, Torontóban sem voltam boldog,
amikor barbadoszi, kétméteres, egy szál bél munkatárs
betolta arcát a munkahelyre, letette a motyóját és tovavitte lába.
Tíz évre rá összefutottam vele a Kennedy (rep)téren, alighogy felfogtam
hol vagyok. Láttam, hogy leesett neki a token (tantusz), de akkor sem szólt.
Gondoltam, nem akarom én villogtatni angol nemtudásomat, hát én is
beálltam a bunkók csoportjába, és nem voltam hajlandó köszönni.
Sajnos, a pékséges dolgozók között igen gyakori az
ilyen viselkedési forma. Imádok is ott dolgozni. Mindig ragad az
emberre valami. De, hogy fogja azt az mi mosógépünk oldani?
Meg mondom én. Sehogy. Folt marad.
Hát ennyi a hablaty mára, ugyanis mennem kell feltölteni az akksimat a
délutáni újabb erőpróbára. Sátorvászon és a többi.
Puszi.
Alex."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése