Bocsi, de úgy szakadnak fel a torontói emlékek, hogy ezt még el kell
mondanom itt, mielőtt még örökre elfelejteném. Zsolti még a kezdetekben
egy motorszerelő műhelyben kapott állást. Neki való volt a kezdési időpont is,
ami reggel kilenc volt. Neki, azért sikerült elkésnie párszor így is.
Első napján azért --bizonyítandó milyen nagy motoros legény--,
egy cross motorral akart a falon motorozni. A falnak viszont nem volt
erről tudomása, és ledobta őt is és a motort is. Így mesélte, amit mégis csak
el kellett hinnem, mert a keze be volt kötve másnap.
Kicsit szégyelltem, hogy léha komám hamarabb talált munkát magának.
Mivel én kerültem az angol nyelv használatát, így magyar közösségek
felkutatásával voltam elfoglalva. A Tüske Delicatessen (csemegebolt) volt a
Bloor-on, ahol némi munkát sikerült szereznem. Feri bácsinál kellett
fémseprűvel felkapirgálni az őszi faleveleket (áprilisban), hogy ő, a hát
légsűrítőjével el tudja azokat fújni a szomszéd háza elé. Két nap után már
egy vállalkozáson gondolkodtam, mivel cipőtől tetőig tele voltam apró
kaviccsal. Tehát, sóderrel akartam kereskedni. Türelmem azonban elfogyott
és azt mondtam, hogy én még körülnéznék ebben a nagyvárosban, valami
élvezhetőbb pénzkereset reményében. Na, ez a város sem az élvezetekről
szólt, főleg még az elején. A mosodában mutattak be nekem, egy látszólag
rozzant agyú, fogatlan férfit (Laci). Neki sem volt munkája, de mondta, hogy
szerez nekem melót. Jól elbiciklizgettünk építkezésről építkezésre, amikor
egyszer komoly tárgyalásokat folytatott egy kukoricatárolóval (góré). Attól
kezdve a jó barát lett az én főnököm és egy nem kívánatos személy (persona
non grata) vált belőle, aki még azt is megszabta, hogy ne egyek fokhagymát,
mert elküldenek bennünket. Hangosan veszekedett velem, szinte napi
rendszerességgel. Öt hét együtt munka után ellopták az összes, értéket
képviselő szerszámát. Nem vagyok egy kárörvendő fajta, de akkor,
ott örültem kicsit, hogy megszabadultam a vele való munkától.
Talált, az ellopott szerszámok hűlt helyén egy munkás pólót, ami nekem is
nagyon ismerős volt, de agyamban adat erre vonatkozóan nem maradt.
Ő viszont rájött, hogy a grenadai srác dolgozott ilyenben. Meg is kerestük
a srácot, aki kissé jobb felépítésű ember volt, mint Laci komám. Fura volt
látni, amikor két fogatlan ember vicsorítva veszekedik. Félelmében Laci a
lift gombot nyomogatta másodpercenként, de hát az nem egy Dzsin volt,
ami azonnal teljesíti a kívánságait.
Mondta egy építésvezető neki, hogy írja össze milyen szerszámoknak kelt
lába. Akkor derült csak ki, barátom nem tud angolul írni. 20 év ott lét alatt
nem sikerült neki megtanulni. Erről az időszakról nem sok jó emlék maradt
vele kapcsolatban, de ami előtte volt, azt szívesen elevenítgetem magamnak.
Az ő kapcsolata révén, nekem lett először biciklim a házban. Tőle vettem
20 dollárért, ami természetesen, utcán felejtett drót szamár felújítva (lánc
olajozva). Így brinyóztunk naponta Toronto széles járdáin. Ő elől ment,
hangosan csengetve a gyalogosokra. Én meg csak sunnyogtam mögötte.
Kialakult bennem egy félsz, az autós forgalommal szemben.
Nem is mertem lemenni az útra sokáig, mígnem két, vékony szemű rendőr
meg nem állított. Bicikli felfordít, vázszám, típus, szín, minden kellett nekik.
Adataim a rendőrautó számítógépén ellenőriz. Minden stimmel. Vártam mi
lesz a következmény. Nem lett semmi, viszont megfigyeltem, hogy az ilyen
szúrópróba szerű ellenőrzések úgy mentek, hogy a rendnek őre sosem a
saját fajtáját igazoltatta, hanem a fehér a kínait, kínai a fehéret, meg ilyenek.
Visszatekerve a téma szálát Laci barátomra, ha meglátott valakit, kutyát
sétáltatni, mindig kérdezte, hogy Rotweiler? Bármilyen kutyát is látott.
Na, akkor kapott hideget-meleget. Betérvén kis kávézó helyekre, mindig
mondta a pultos csajoknak: talk to me” (beszélj velem!) Azok persze nem
akartak. Meg volt nekik a maguk baja, és nem értek rá ütődött komám
hülyeségét is kezelni.
Néha, tényleg ráfért volna kis orvosi segítség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése