6. Fejezet.
Megint Zsoltiról:
Élet hozta úgy, hogy egyszer még egy helyen is dolgoztunk.
Az amerikai távolságokat ismerve, ez már nem volt megléphető
biciklivel, mint előző munkahelyem, ami csak 15 kilométerre volt
a szállásunktól. Így hát szálltunk buszra, metróra és megint csak buszra.
És, ha már magyarok vagyunk, akkor próbáltunk trükközni a
busz/metró költséggel. Két dollár volt egy menet, és mi meg mindig
aprót dobtunk a perselybe, hogy soknak (elégnek) tűnjön.
Értékben kb. 1.20-1.25 körül volt. Egyik sofőr meg kiszúrta a turpisságot.
Üzent is a többi utassal hátra, ahol gondoltuk elbújhatunk a számonkérés elől.
Ő addig nem indul, amíg az a két gazfickó előre nem jön. Letettük a hiányzó
pénzt és talán még többet is. Máskor meg kihagytuk az első buszos futamot
és gyalog léptünk el a metró megállóig, ahol a buszról leszálló diákok tömegébe
vegyülve próbáltuk megúszni a földalatti utazás költségeit. Ezzel is lebuktunk.
Nem maradt más hátra, mint token-t (tantusz) venni, ami
még sem 2 dollár volt, hanem 1.80.
A célállomás Toronto utolsó, még térképen lévő utcája volt. Viceroy (street),
sokaknak ismerős lehet, a hazánkban, ilyen néven karriert befutott bűzölögni valóról.
Onnan még a céges autóval vittek bennünket tovább. Na, akkor már térkép
sem volt alattunk. Illetve már másik város lehetett. Volt olyan, hogy 11-kor
megérkeztünk a tisztítandó intézménybe, és már 4-kor fejeztük a munkát.
A két tulaj zsidó volt, és egyszer Zsolti úgy ment melózni, hogy meghagyott
egy Hitler bajuszt magán, és ritka szép haját félrefésülte.
Félelmetesen hasonlított az öreg festőre.
Én, akkor már hazafelé indítottam a (repülő) gépet, de egy másik,
ott dolgozó magyar, ígért neki szilánkosra tört, saját kart a hátába,
ha nem borotválja le, idióta bajuszát.
Szokásához híven azon reggelen is későn kelt, és újabb noszogatásra
mégis levágta csúf szőrét, és útjára engedte azt,
az amúgy is eldugult mosdó kagylónkba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése