Mikor még tervezési ciklusban volt a kanadai dolog,
Zsolti barátom mindig hangsúlyozta, hogy ő ennyiért itthon
nem dolgozik. Majd Kanadában megéri bejárni melózni.
Csak hát a víz nem akart vérré válni. Magával vitte munkához
való undorát is. Viszont imádott az éjszakában kóborolni,
ahogyan itthon is tette. Egyik este közelgett már az éjfél is,
amikor hangosan verték az ajtót. Bosszús voltam, hogy nem zárták be a(z)
előszoba/bejárati ajtót, de ahol annyi ember él, nem is nagyon lehet
zárkózni. Szóval, én arra gondoltam, hogy a hátsó ajtó zártsága
miatt lakótársam nem tud bejutni. Nyitottam hát az ajtót, ahol két
(ruhájukból ítélve) motoros rendőr állt előttem, akik nem is
hozzánk kopogtak, hanem az emeletre. Ha már én megjelentem,
ők kérdeztek. Ismerem-e azt embert, akinek a képét mutatták?
(nem volt nagy bűne, csak a back street-en/hátsó utcán a kocsijában aludt)
Nemleges válaszom után egy, ott felejtett malteres bakancsra bökve
kérdezték: menekültek? Igen, mondtam. Szerencsére nem hozták ránk a
hivatal munkatársait. Másnap mondtam a keresett srácnak, hogy felejtse
el még a címünket is.
Egyszer meg eladták a fejünk felől a házat.
Erdélyi magyarok egy szenes embernek, aki feketébb volt, mint a korom.
Na, ő kérdezte egyszer, hogy hányan lakunk a házban, miután látta,
hogy a nappaliban is matracok sorakoznak a szőnyegen.
10-en, mondtam. 13 ember már tényleg sok volt abban a házban,
de mikor fizetni kellett a lakbért, jól esett, hogy csak töredékét kellett adni
a korábbinak. Ott is mennyi hülye összejött egy helyen. A kivételeknek
megkülönböztetett tisztelet. Való Világ volt az is a maga nemében. De,
térjünk vissza Zsolti barátomra, mert vele aztán mindig történt valami.
Az említett rendőrös estén, még éjfél környékén érkezett egy autó, ami
felállt a ház előtti füves részre és a reflektora bevilágította a szobánkat.
Na ebből mi lesz? Visszajöttek a rendőrök és velem távoznak vagy mi fene?
Hangosan kiabáltak. Minden szavukat értettem, hisz magyarul tolták.
Drogos, magyar kölykök érkeztek és valakit kerestek.
Akkor hirtelen felmerült bennem, hogy eljátszom a kocsonya szerepét,
de olyan gyorsan peregtek az esetek, hogy nem volt idő színpadra állítani a
darabot. Zsolti barátomnak nem volt ezekkel szerencséje, mert pont akkor
tért haza. Egyszer csak azt érezte, hogy hason lőtték. Odakapott és bizony
véres lett a keze. Persze, ezt az ő elbeszélése alapján írom ide. Ami azt is
jelenthetné őt ismerve, hogy nem volt igaz. Neki viszont volt elegendő képzelő
ereje, ami később, az itthoni élménybeszámolókból is kiderült. Visszatérve a
Zsolti haslövéséhez. Hát, az nem volt más, mint egy játék festékpisztoly.
Igaz, nem utcán szokták játszani, de egy éjszakai találat a semmiből, kellően
meg tudja ijeszteni az embert. Barátunkat nem is tudták kicsalni a házból.
Legalábbis azon az éjjelen már nem lépte át a küszöböt. Mosta a vért a pólójából.:)
Ha éppen nem az utcákat rótta késő estig, akkor eltorlaszolta a bejáratokat a
konyhában, ahol nem voltak ajtók és egerekre vadászott. Éjjel egy körül.
Nem szép dolog, hogy így kibeszélem, de most kivételt teszek. Amíg ébren
lévő ember volt a házban, addig ő nem fürdött le. Szerintünk még utána sem,
mert hálózsákjának különös illata volt. Nevezzük inkább szagnak.
Mikor még tartott a barátságunk, együtt is csavarogtunk a késő estében.
Akkor egy autóból támadtak ránk. A lövedék a hátizsákom szélét súrolta
és kicsit odébb a tárat is megtaláltuk, egy tojástartó "személyében". :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése